Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

A temető kapuja előtt

2 hogy a világ sok csodáinivalója 'között ö a legcsodálatosabb. E csodálatos lény irányában kelt érdeklődésünk nem fogyatkozik, sőt nő a földi vándorlás szemhatáráról való eltűnése után. Mert hiába zuhognak bele a lélektől elbocsájtott testek a megtárult mélységekbe, valljuk, érezzük : a pár szál festett, festetlen deszkával nem zárulnak le a véget nem érhető nekikezdések. Ha távozottan, rejtetten is, folytatják a pihenés rejtelmes életét, melynek kisugárzása továbbra is itt j ár-kel, rémít-vigasztal, indít-ragad, sújt és felemel az ideiglenes tájakon. Porladó, szétesett szívből piros vírag fakad. Eltemetett fájdalmak, bánatok újra feljajonganak a gyermekek ajkán s a szülőktől elkezdett szomorú balladák tovább sírnak az apró, növekvő szájakon. A régi rómaiak ünnepségeikre magukkal vitték az ősök otthon őrzött képmásait, mintha jelezni akarták volna : nem szűntek meg résztvenni az elköltözöttek sem a „gens" örök életében. Ennél is lenyűgözőbb a katakombás Egyház idejéből ránkmaradt szentmisekönyörgés, amelyben a Legszentebb Ál-