Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - VI. telekrész

249 A következő sírdomb tetején szárazra hervadt színtelen koszorúk hullanak halomba. Zörgő hátukon kidőlt fakereszt nyúlik el, mint valami hasznamúlt útmutatótábla. A ráerősített kerekded fehérmárvány lapon Schalkház Ferencné Schönbeck ldá-nak neve vívja gyengülő küzdelmét a tépázó idővel. A melléje töredezett márványdarabok még siralmasabb pusztulásról panaszkodnak. Tovább a szélen lankadt orgonabokor gyérült, ráncokba esett levélfüggönye sír és kesereg a hosszú, esőtlen nyár tikkasztó, perzselő tüzéről. Műkőből öntött kereszt tövében kőrohamsisak szürke harangja kondít emlekverset Schneider Ferenc-röl, aki 1918ban áldozta vérét, életét a háborútépte hazáért. A gondozott sír most is élő kegyeletről beszél, mely ébrentartja a halott hős emlékét. Átfonja sírja földjét az emlékezés virágaival, akárcsak a tengerzöld borostyán is kúszó testével öleli át a kőkereszt fejét, karját, egyszerű, karcsú, vékonyvonalú testét, mely az életnek a halál felett aratott diadaláról zeng örökké csendülő éneket. Szépen sorjában következnek egymás után a hallgatag sírok, a beszédes kövek. Egyszer a még élő gazda jelölte ki magának a terjedelmesnek nem mondható pihenőhelyet, máskor mások, közelebbitávolabbi atyafiak avatkoztak bele a síri nyugalom helyének kérdésébe. így is, úgy is eljutottak oda, ahová el kellett kerülniük.