Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - VI. telekrész

222 Különösen itt a fakeresztek, kőemlékek hangtalan erdejében csap meg bennünket a meg nem szűnő változások riasztó fuvallata. Rosszul használtam a „hangtalan" szót, inkább beszédest kell emlegetnem, mert a templomok szobrai, kövei és márványai után itt hallhatjuk legjobban, hogy a kövek megszólalnak, beszélnek. Az elfogódottság valami megmagyarázhatatlan érzése ejt rabul, ahogy elhaladunk, megállunk egy-egy elomlott test síri porsátorát őrző emlék mellett. Mennyire sírnak ezek a márványok és fejfák ! De nemcsak jajgatnak, egyben vigasztalnak is ! Itt valóban kísértő gondolatok kaphatják el ennek a színes, mozgalmas, közeli és könnyen virágba boruló jelen világnak felületeken lebegő utazóját. Csupa szín, illat, fény, ragyogás, szépség ez a világ, mely kábult álmokba ringatja a föld fiát. Belesajog a szíve, miért nincs örök kikelet, s miért nem tart örökké a színes, napsugaras evilági élet ? Ezek a bölcs fejfák és erős kövek, amelyek úgy pihennek az örökzöld bokrok és sötét ciprusok puha karéjában, akárcsak a megcsendesedett, békés öregek a nagy, öblös karosszékben, figyelmeztetnek földi voltunk törpeségére, földöntúli reményeinkre ! Beszélnek röpke életünk arasznyi tartamáról, mely valójában csak arra elégséges, hogy megmutassuk : mi mindent tudnánk tenni, ha hosszasabban tartana. Semmi se tar-