Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

Séta a halottak városának utcáin - V. telekrész

311/ resztjének feje és karja mutatkozik. Baloldalt a felnyúló sírlámpa metszett üvegén keresztül lila orgonafüzérek üzengetnek át az innenső partra. Mellőlük idecsillog a Kiss-család éjfeketeszínű márványemléke. A másik lámpa szivárványszínt játszó üvegfalának ablakán át a Kálvária felé futó út szalagja kapaszkodik, hogy eltűnjék a domb kanyarulatában. Mert nemcsak az élet szalad el. Megszakad az út is, melynek porában sodródnak gyámoltalan lépéseink ! A harc és küzdelem kíméletlen arca ütközik ki Bokros Károlyné Iványi Piroska emlékkövén. Még a tél vége felé is elhalt borostyánágak róttak sűrűn, mély árkokat a márvány keményhúsú testébe. Most már lekerültek onnan s kivehetőbbé vált név, magyarázó írás. A letört ágak úgy töprengenek a kőhasábok övezte sírkert kőfalán, mint valami óriásragadozó megmaradt karmai. Nem adták könnyen a tisztító győzelmet. Torzsáik ott maradtak emlékül az egykor sima kőarcon. Az enyésyet leverő munkáját végezték így is, azóta, hogy a Kiskúnfélegyházáról ideszakadt fiatal, 28 éves asszony került a hantok országába. Félszázad bőségesen elég volt a pusztító kendőzésre. Először a test omlott össze, most az emlék hanyatlik a feledés országútján, s utolsó szavaival is nemcsak a röpke asszonyélet sorsáról beszél, hanem a férjről is, Bokros Károly-ró\, aki a mult század utolsó évtizedeiben az esztergomi Magyar Király-szállodának volt jó nevet szerző bérlője, gondozója.