Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

A temető művészete

17 keresztüljutott egyéniségére vonatkozólag is kapunk pár erős vonást. Ilyenkor a bennünk keletkezett hatás csak elhatározóbbá válik. Vigyáznunk kell azonban, hogy tévútra ne kerüljünk e tekintetben. Az elhunytat domborműben, mellszoborban ábrázoló képmásalkotás, bármennyire művészi tökéletességű is, itt, kinn a temetőben hidegen, közömbösen érint, mert semmit sem ad számunkra a temető fájdalmas-borús melankóliájából. A temetőszobornak mindig többet kell adnia a halálról, mint az elköltözött személyéről. A temető nem arcképkiállítás helye. Ha erre nem ügyelünk, úgy járunk, mint kisvárosokban a vaspálya állomásáról a város belsejébe vezető utunk során. Pár pillantást odavetünk az üveg alá zárt fényképek sora felé, esetleg meg is állunk, hátha ismerős akad az arcok egyvelegében ? Mire azonban beérünk a hagyományos főtérre, hirtelen végzett nagy esztétikai tanulmányainknak már az emléke is elszállott. Ezért kapja meg mindig jobban a temetőlátogatót a jelképben beszélő műalkotás. A nagy emberi közösségnek a halálban találkozó sorsát találóbban érzékíti meg a szimbólum mondanivalója A temetőnek az a nagy művésze, akinél a temető, a halál nagy, titokzatos hatalmáról megcsendült érzése és gondolata méltó alkotásban talált visszhangot. Ehhez pedig sem a megrendelő2