Vértes Zoárd: Az esztergomi belvárosi temető sírlámpái mellől

A temető tanítása

12 vületébe, legalább annyit akarnak, hogy alul ne maradjanak.Pedíg egy-kettő állandóan kiszakad a zűrös-zavaros zsivajgás közepéből. Maguk sem gondolnak reá, rálépnek az idekanyargó útra, hogy hozzácsatlakozzanak a pihenést nem tartó felvonuláshoz. S a vég, amit elérnek, arcuk verejtékének, szemük könnyének, szívük vérének bére : az ásító koporsó, a tátongó sír, a romboló enyészet ! Mert ide, egyszer, rövid időre szóló elkerülésével annak, amit semmikép sem tudunk elkerülni, mindnyájan elérkezünk az élet hamuízével összecsukott szánkban. A földi mámor elszáll. A halál összeroppantja rátarti agyunkat s az elszakadás felszabadító megvillan,ásakor szétfoszlik minden, ami közöttünk s a világ között volt. Egymás mellé kerülünk, csendben, békességben, ha bírtuk egymást az életben, ha nem ! Egyesülünk abban a tragikus láncban, amelyet nem az összeköttetés, emberi okoskodás, vér és törvény, hanem a közös por kapcsol egybe ! A kép szertefoszlik. A sírkeresztek tovább állják a temetővártát. Föléjük magasodik középer. Krisztus hatalmas kőkeresztje. Szétszegezett két kezét a temető lakói felé tárja. Hallgat . . . Nem ! Hirdeti a megváltás végnélküli áldozatát, a másvilági élet bizonyosságát, megalázott csontjaink feltámadását s a mindent kiegyenlítő isteni igazságosságot ! Odafönt a domboldalon napsugár játszik a szőllők mézszínű, vöröslő- gerezd-