Pifkó Péter [et al.]: Esztergom helytörténeti kronológiája a kezdetektől 1950-ig

A főutcán a kereskedők mellett szinte minden iparág képviselve volt. Közülük számarányban is kiemelkedtek a szabók és a vargák. A főutcákkal párhuzamos utcákban a csizmadiák, szürszabók és szűcsök telepedtek le nagyobb számban. A külvárosi részekben, mint a Tabánban, a Ferenc- és Józsefvárosban a földművesek számaránya volt a legmagasabb. Ugyancsak ez a környék volt a nagygazdák, szekeresek, fuvarosok lakóhelye is. A királyi város mellett a többi településen szintén a történelmi előzmények határozták meg a lakosság rétegződését. Az érseki Víziváros összetételét elsősorban az itt lévő egyházi intézmények, s a hozzájuk tartozó iskolák határozták meg. A népesség nagy részét a papok alkották, akik az érsekséghez és a káptalanhoz tartoztak. Ugyancsak itt laktak a prímási és káptalani hivatalok tisztjei, tisztviselői is. A vármegyei hivatalnokréteg egy része is a Vízivárosba költözött. Az itt élő iparosok többségét az érsekség foglalkoztatta. A pékek, szakácsok, szabók, szűcsök, csizmadiák és tímárok a papi személyzetet szolgálták. A káptalani fennhatósága alatt lévő Szenttamás mezőváros hegyoldalra felfutó házaiban, esősorban iparosok éltek. Már a 19. század első felében a lakosság 14 százaléka zsidó volt, akik kereskedésből, a szegényebbek iparból, tartották el magukat. Elsősorban a természetföldrajzi tényezők határozták meg Szentgyörgymező mezőváros társadalmi összetételét, amely érseki tulajdonban volt. A hatalmas határral rendelkező község lakosainak 80 százaléka földmüvelésből élt. Az iparosok száma csekély volt. Olyan iparágakat találunk itt, amelyek a földmüveléshez kapcsolódnak: kovács, nyerges, pintér, kádár. A Duna mellett molnárok laktak, a tavaszi hónapokban kivontatták malmaikat a folyóra, és a vízen őröltek. Az 1840-es évektől Szentgyörgymezőn üzemelt Oltósy Pál szipka, és botgyára, amelyhez jelentős meggyfatelepek tartoztak. Az egyesítéskor a szabad királyi városban 1063. Szenttamáson 308, Szentgyörgymezőn 305, Vízivárosban pedig 163 házat írtak össze. 1920-ban az egyesített Esztergom 2066 házat számlált 16 040 lakóval. A fejletlen gyáripar és gazdasági élet következtében Esztergom népessége a dualizmus korában sem nőtt lényegesen. Az 1869-es népszámlálástól 1920-ig 3449 fő a növekedés. A rendezett tanácsú városok sorában 1910re az 54. helyre került a 109 város között. Még az önkényuralom időszakára kis mértékű németesítés jellemző, addig a dualizmus végére a magyarosodás volt a meghatározó. 1920-ban már csak 201-en vallották magukat német anyanyelvűnek, 122-re csökkent a szlovákok száma, s az egyéb nemzetiségek aránya is elenyésző maradt. A város agrárjellege megmaradt, amit tükröz, hogy a választásra jogosult földművesek száma majdnem változatlan. A város társadalmi és kulturális életének meghatározója az értelmiségi és tisztviselő réteg volt, amely több mint kétszeresére nőtt az első világháborúig. 23