Osvai László: Orvosportrék Esztergomból 2.

Előszó

- Nővérem egy évvel fölöttem végzett, ő világéletében orvos akart lenni. A szegedi egyetemre került és már fél éve járt oda, amikor azt mondta: „Öcsi olyan sokba kerülnek a könyvek és a jegyzetek, hogy ezt nem lehet, hogy csak egy ember használja, neked is orvosira kell jelentkezned" Én biológus és testnevelő tanár szerettem volna lenni, de nővérem az orvosi pálya felé orientált. Ilyen erős egyéniség a nővéred? O most hol dolgozik? - Nálunk mindig úgy történtek a dolgok, ahogy ő akarta. A szegedi Anatómiai Intézetbe kezdett dolgozni, majd 18 év után az I. Belgyógyászati Klinika endokrinológiai amulanciájának elektromikroszkópiával foglalkozó részlegének volt a vezetője. Jelenleg újra az Anatómiai Intézet docense. Ő inkább elméleti, én pedig gyakorlati ember voltam. Soha nem akartál vezető lenni, osztályt irányítani? - Ezzel kapcsolatban Szavon tanár úr véleményét tudnám idézni, aki miután befejeztem a fül-orr-gégész szigorlatomat azt mondta „úgy gondolom Öcsi, hogy belőled soha sem lesz vezető, de irigylem a főnöködet". A tanár úr már akkor úgy értékelt, hogy jó beosztott leszek, de vezetőnek nem vagyok elég jó. Te is így gondoltad, vagy gondolod? - Igen én is így gondolom. Tudom a korlátaimat, nem rendelkezem olyan tulajdonsággal, mint pl. a keménység, szigorúság, és erre egy vezetőnek szükséges van. De valóban második, harmadik emberként jó vagyok. Érdekes csapat alakult ki itt Esztergomban a nőgyógyászaton. Kívülről sok év óta egységesek vagytok, baráti viszonyt ápoltok egymással. Mi a titkotok? Úgy gondolom, hogy se Kárpáthv László, se a mostani főnökünk Berbik István, de elsősorban Zámbori János, és én, nem vagyunk olyanok, hogy harcot vittünk volna a munkánkba. Pedig a mi szakmánkban sokan csinálják ezt. Az utánunk jövők mindig megtalálták a számításukat és az osztályon jó hangulat uralkodott és uralkodik ma is. Annak ellenére, hogy csaknem valamennyien 50 év fölött vagyunk, soha nem volt köztünk veszekedés, feszültség. 91