Osvai László: Orvosportrék Esztergomból

Előszó

nám fizikailag, a szemészet mellett döntöttem, és az akartam lenni. Ennyire könnyen ment, csak elhatáro­zás kérdése volt? Nem. Be kellett menni a miniszté­riumba, ahol egy barátságtalan hölgy közölte: sajnos szemész nem lehetek, mert nálunk tervszerűen mennek a dolgok, és először a katona orvoskodást ajánlotta, majd általános orvost akart belőlem csinálni. Végül kórboncnoki állást ajánlott Pásztón. Sikerült elér­nem- szüleimre hivatkozva, hogy ha már muszáj kórboncnoknak mennek, akkor legalább Gyulára kerüljek. Első állásom így a gyulai kórbonctanon volt. Meddig volt patológus? Két év múlva eljöttem. Az akkori igazgatóval együtt sakkoztunk a gyulai kórház csapatában, és így vele meg tud­tam beszélni, hogy a szemészetre ke­rüljek. Egy év múlva Debrecenben volt egy tudományos ülés, ahol én is tartot­tam egy előadást. Miklós Andornak ez nagyon megtetszett, odajött hozzám és megkérdezte, nem lenne-e kedvem mellette dolgozni második emberként. Ez volt május 12-én, július 1-én már szombathelyen landolt velem a repü­lőgép. Érdekes, hogy Esztergomba és Szombathelyre is úgy kerültem, hogy az osztályon még csak körülnézni sem volt alkalmam. Szombathely óriási do­log volt az életemben. Valóban én let­tem a második ember. Az, hogy tíz év után engem a minisztériumból hívtak fel annak köszönhető, hogy Miklós ta­nárnak elismert neve volt az országban. Szombathelyen hazánk legnagyobb vi­déki szemosztálya volt a maga 60 ágyá­val. Esztergomban nyugodtan vettem át az osztály vezetését. Pillanatig nem féltem, hogy olyan eset jöhet, amit szombathelyi tapasztalataimmal nem tudnék megoldani. Ezek szerint új műtéti eljárásokkal gyarapította az esztergomi osztály reper­toárját? Bármennyire meglepő is, nem! Kezdetben hihetetlenül óvatosnak kel­lett lennem. Budapesttől 45 km-re nem akartam hazardírozni. Csak azokat a műtéteket végeztem, amelyek biztos sikert ígértek. Először a jó hírünket akartam megalapozni, és éppen azért a rázósabb és bizonytalan kimenetelű be­avatkozásokat, mint például az ablatio retinae , vagy a szaruhártya átültetés elküldtem a megfelelő szakintézetek­be, ahol egyrészt jól is operálnak és a válluk is szélesebb a miénknél. A hírnév kialakítása után gondolom sok újítást vezetett be az osztályán. Tulajdonképpen számottevő újítás nem fűződik a nevemhez. Továbbra is csak arra törekedtem, hogy megfelel­jünk annak a színvonalnak, ami joggal elvárható így járási rangú osztálytól. Ehhez arra volt szükség, hogy baráti összeköttetéseim révén sok olyan mű­szert sikerüljön megszereznünk, amire egyébként a kórház költségvetéséből nem futotta. Gondoljunk csak a Wild­operációs mikroszkópunkra, amely egy­magában 53.000 DM-be került és amely nélkül a műlencse beültetések modern formái elképzelhetetlenek len­nének. Ezt például a Medicor gyár aján­déka volt. De óriási segítségünkre volt a Granvisus is különféle vizsgáló esz­éé

Next

/
Thumbnails
Contents