Osvai László: Orvosportrék Esztergomból

Előszó

delkezni. Rá kell érezni a beosztottak bujára-bajára, észre kell venni az em­berek gondjait. Nem szükséges, hogy imperative vezessen valaki, szépszóval, és meggyőzéssel is lehet irányítania munkatársakat. I így gondolom, hogy sok esetben inkább "gyengekezű" vezető voltam, de azt tapasztaltam, ennek ellenére tar­tottak tőlem, pedig legritkább esetben emeltem fel a hangomat. Hogyan emlékszik vissza kórházigaz­gatói működésére? Kórházigazgatóként biztos voltak olyan intézkedéseim, amik utólag nem igazoltak engem, tanúsítottam embe­rekkel olyan magatartást, amit már réges-régen megbántam. Az igazság az, hogy nem tartottam magam ideális kór­házigazgatónak. Miért? Elég rossz emberismerő vagyok, jószívűségemen keresztül könnyen be­folyásolható voltam. Amikor az aktív­főorvosi tevékenységet befejezem, azt szeretném, ha az emberek felől jövő visszajelezések- ha nem is szóban, de magatartásban- azt sugallnák, hogy jó érzéssel és szeretettel gondolnak rám, mert én ebbe a kis mikrovilágomba úgy szeretnék visszajönni, mintha nem mentem volna el. Nem hiszem, hogy lettek volna ellensé­gei, de vajon voltak-e barátai? Kórházon belül nagyon-nagyon jó barátom nem volt. Voltak közelebbi, de inkább szakmai kapcsolataim. Mátyus Lajos, Kiss Gyula, Mohos Zoltán főor­vosok nevét említhetném. Beszéljen néhány szót a hobbyjairól? Egyik legfőbb szórakozásomat az állatokkal való foglalkozás jelenti. I lob­bynak mondható még az autózás, mely mindig kikapcsolódást jelentett, pihen­tetett. Európát végigautóztam Görögor­szágtól Franciaországig. Fiatalabb koromban sokat jártam színházba, kedvenc színészeim voltak Latinovits, Mensáros, Darvas Iván, per­sze sorolhatnám a sort Básti-tól Dómján Editig. Mi az, amit sajnált, hogy életpályáján nem valósított meg? Sajnálom a nyelvismeret hiányát. Jó lett volna ösztöndíjjal külföldön tanul­ni. A fiam megvalósította meg mind­azt. ami nekem nem sikerült. Orvos lett, nyelveket beszél és jelenleg is postgradualis ösztöndíjjal Olaszország­ban a Eadovai Egyetemen dolgozik, mint kutató. A beszélgetésből úgy érzem, hogy nyugdíjbamenetelekor Önben nincs keserű­ség. Gsak annyi a keserűség, ami min­den nyugdíjba menő embernél megta­lálható, még azoknál is, akik azt mond­ják, hogy felkészültek rá. A helyzetem szerencsés, mert szó van arról, hogy a rheumatológiai részleg felügyeletében valamilyen formában részt v ehetek. Köszönöm a beszélgetést. 1993. december 79

Next

/
Thumbnails
Contents