Osvai László: Orvosportrék Esztergomból
Előszó
Végzés után mi szerettél volna lenni? Budapesten szerettem volna maradni belgyógyászként. Akkoriban mindenki úgy gondolta, hogy a szakma haladását követni csak a fővárosból lehet. Ma már nem így van, hisz léteznek olyan megyei kórházak, melyek klinikai szinten vannak. Napjainkban már lehetséges, hogy a főorvosok helyből kerüljenek ki. Azelőtt ez elképzelhetetlen volt. Nem sikerült Pesten maradnod. Rossz káder voltam, bár jól tanultam. Belgyógyászati állást Pesttől 220 km-re akartak adni. Mindig is szerettem volna Pestközeiben maradni, ezért fogadtam el végül Esztergomban egy segédorvosi állást a sebészeten. Azt reméltem, hogy később majd a sebészetről átkerülhetek a belgyógyászatra. Kik fogadtak az esztergomi kórházban? 1953. november 25-én jelentkeztem be Gertner István igazgató úrhoz. A sebészet akkori vezetője Oravecz István főorvos volt. Velem egyidőben jött a kórház sebészetére adjunktusnak dr. Erdei István, aki Winternitz Arnold tanítványa volt és 1945-ig a MÁV kórházban dolgozott, valamint szintén segédorvosnak egy évfolyamtársam dr. Dózsa László. A társosztályokról kikre emlékszel vissza ebből az időből? Jó kapcsolat alakult ki köztem és a nőgyógyászat vezetője Major főorvos és beosztottja Pánczél Lajos között. A manuális osztályok orvosai közösen ügyeltek. Más volt akkor a másodorvosi kar. Nem volt annyira ütőképes, mint manapság, de ugyanakkor rendkívül családias hangulatban dolgoztunk együtt. A szülészet fölött a sarokban laktam. Később Zámbori János lakott az én helyemen. Mikor már átmehettél volna a belgyógyászatra, nem tetted azt. Nem, mert közben belekóstoltam a sebészetbe, megérintett a műtő varázsa. Jól éreztem magam ott és tetszett, hogy egy nagyon jó kollektívában dolgozhatok. Akkoriban és korábban is a legnagyobb legenda a sebészetet vette körül. Általános volt a vélemény, hogy a leghatározottabban a sebész tud gyógyítani. Hcdri professzor azt mondta, hogy a sebész abban különbözik többek között a belgyógyásztól, hogy itt a terápiát nem lehet visszafordítani. 45 előtt mindenütt, nem csak Magyarországon, a sebész főorvos volt értelemszerűen a kórházigazgató is. Gondoljunk csak Gönczy Bélára, vagy Eggenhoffer Bélára. Amikor Eggenhofer idején átépítették a sebészet épületét, ezért került az igazgatói iroda a sebészetre, az emeleti lépcsővel szembe. Nem lettél belgyógyász, de később a műtőasztal egyik oldaláról átálltál a beteg fejéhez és anesteziológiával kezdtél el foglalkozni. Ez volt a feltétele annak, hogy 56 után Budapestre kerülhessek. Hosszú ideig paralel ment a két szakma. Sebészekből lettek döntő többségben az anesteziológusok. A sebészet fejlődé20