Némethy Lajos: Miként jutott 1543-ban Esztergom árulással török kézbe

62 azonban, az elbizakodott ellenség gyorsabban mint bárki vélte voltna, Esztergom várát július hava 23-án ostrom alá vette, melyben körülbelül 1500 gyalogos, némely más csapaton kivül, volt elhelyezve, mely számosnak véleménye szerint elegendő őrség lett volna a helynek nagyságához képest bármely hosszadalmas ostromlás elviselésére. A legtöbb függött a várparancsnok bátorságától és szelleme nagyságától. Ez máitöbb éven birta a parancsnokságot és mindenkiben nagyszellemű szavaival nagy reményeket keltett (a mint az rendesen a béke idejében történni szokott). Mindnyájunknak azonban az Istennek kimondhatatlan jóságába volt helyezve, azon biztos reménye, hogy hiába fogja az ellenség ezt a várat ostromolni. Hanem ó csalfa remény! ó híjába való emberi gondolatok! Hetednapján az ostromlásnak és a falak törésének a vár elfoglaltatott (majdnem tiz nap telt el a sánczok készítésével, az ágyúk elhelyezésével, és egyébb előkészülettel) mind a mellett, hogy a megelőző napon az ellenségnek támadását és rohamát melylyel a falakat szétdúlta, a mieink nem csak szilárdan kiállották, hanem nagy és nevezetes veszteségével őtet a falakról visszavetették, a mi katonáinknak bátorságát nem csekélyben növelte. A várparancsnokban lehet, hogy a csalárdság már korábban megfogamzott. Az is lehet, hogy a beállott veszély hozta azt benne létre, mert már az ostromlás kezdetétől fogva lelógó arczczal, megrettent lélekkel és kedélylyel levertnek mutatta magát. Ő a katonák parancsnokai közül néhányat, és barátait tanácskozásra maga körül gyűjtötte ; néhány lázangó katonát felbújtogatott, hogy ezekkel a többieknek megmutassa a helyzetnek veszélyes voltát. Maga pedig emlegeti, hogy a várnak falai szét vannak dúlva, az ellenség rettentő és a felette hatalmas; a várban mindenben hiány van, kivált a legszükségesebb tárgyakban és arra reábeszéli bizalmasait, hogy közmegegyezéssel küldöttség menjen az ellenséghez, a mely őket és a várat adja át, békét és bocsánatot kérjen, kegyeimessen és jóságosan, úgy, hogy ha a végsőre kerül a dolog élve innen távozniok lehessen. Mivel iiy módon sokat rábeszélt, ezzel ellenben a német katonák kérték, esedeztek, ne hogy ilyesmit örökös szégyanére és gyalázatára önmaguknak és nemzetüknek tegyenek. Ők be nem látják, honnan lepte meg egyszerre ezen remegés lelküket: az előtte való napon bátran küzdöttek és az ellenség rnety felette nagy veszteséget szenvedett, nem fog ezentúl egy hamar rohammal támadni; végre pedig bármit