Magyar György: Esztergom testkultúrájának története
1. TESTKULTÚRA A KÖZÉPKORI ESZTERGOMBAN
TESTKULTÚRA A KÖZÉPKORI ESZTERGOMBAN 1. TESTKULTÚRA A KÖZÉPKORI ESZTERGOMBAN A korabeli forrásokban a honfoglaláskori magyarság katonai demokráciában élő, edzett, harcos, nélkülözéseket és időjárási viszontagságokat könnyen elviselő nép volt. Kiválóan értettek a lóidomításhoz, a lóhátról való nyílazáshoz, tudtak kopját és pányvát vetni, remekül és eredményesen használták a hajítófát. A gyermekek ostorjátékokkal, birkózással, úszással, mászással, dobójátékokkal készültek jövendő harci feledataik ellátásához. A magyarság harci ügyessége, lovas rutinja, nyilazó és vadász jártassága a vándorlás közben alakult ki és egyre tökéletesedett. Horváth István, H. Kelemen Márta, Torma István kutatók régészeti és történeti adatai szerint a IX. századvégi honfoglaló magyarok Esztergomot feltehetően lakott dunai átkelőhelyként ismerték meg (erre utalnak az avar-szláv régészeti feltárások). A törzsi szervezet idején a központ Székesfehérvár volt, majd Géza fejedelem a székhelyét fontos úthálózatba (vízi, szárazföldi) illeszkedő Esztergomba helyezte át. Forrásaink Géza fejedelem korához kötik a fejedelmi udvar esztergomi kiépítését, s ettől vált e város Magyarország egyik fontos helyévé, közel három századra fővárosává. A település kialakulásában kiváló szerepe volt a városhely kedvező földrajzi fekvésének: a Duna és a Garam összefolyásánál természetes átkelőhely. A vízi és szárazföldi utak csomópontjában - kikötő mellett alakult ki az ország egyik árupiaca. A várhegy kiépített védelmi rendszerével biztosította az itt lakók számára a betolakodók elleni védelmet. Esztergom Árpád-kori árumegállító joggal rendelkezett. A nyugat-keleti távolsági kereskedelem legfontosabb útvonala a Regensburgból Kijev felé Esztergomig a Duna folyó volt, az itt kikötő hajóknak a KisDuna meleg forrásokból táplált, be nem fagyó víztükre biztonságos téli menedék. ff 1.1. Osi testgyakorlatok, lovagi nevelés A testkultúrát a Gézát a törzsfőnökök elleni küzdelemben segítő nyugati páncélos lovagok kezdték elterjeszteni Magyarországon. A lovagi harcmodor csak a behívott lovagok között ismert, a könnyűlovas seregeknél megmaradt a régi, a honfoglalás előtti harci szokásrendszer. A középkori lovagság eredetét a lovas hadiszolgálatnak köszönheti. A X. században a magyarok hasonló támadásai ellen szükségessé vált a hadsereg számára a csekély létszámú gyalogság mellett a lovasokból álló csapatok felállítása. A nemesebb erkölcsök követésére való törekvés, az egyház iránti hűség, lelkesedés, a fejedelem hú szolgálata, a hölgyek és a gyöngébbek oltalma volt a lovagság hivatás-feladata. A lovagban nem csupán a fizikai erőt, a harci szellemet, a kódexnormák által megkövetelt magatartást tartották tiszteletre és utánzásra méltónak, hanem azt, hogy ezeket a lovag Isten és az egyház szolgálatába állította. A védelmi és harci felkészültség összehangolására létrejöttek az első önálló egyházi és világi lovagszervezetek a johanniták, a templomosok. Az első lovagi tornát a krónikások szerint még Szent István rendezte meg német lovagokkal. Előtte Istvánt a bényi táborban ünnepélyes szertartással lovaggá avatták. A fejedelmi hatalom ellen fellázadt tar Zirind fia: Koppány - a hét nemzetségfő egyikének utóda - állt a felkelők élére azzal a szándékkal, hogy Istvánt elűzzék, a kereszténységet és vele az idegen befolyást megszüntessék. A kor szokása szerint történt István lovaggá avatása a Garam folyó kies völgyében, a bényi táborban. Ünnepélyes istentisztelet után, melyet feltehetően Asztrik pannonhalmi apát végzett, Hunt a vitézkötést övezte István derekára, majd Pázmány „vállát a karddal kereszt alakban érintvén a mindenható Isten nevében a boldogságos Szűz, Sz. György és minden szentek tiszteletére lovaggá iité, s a szentelt kardot a vallás és haza védelmére neki átnyújtá.'" Az államalapítás után Esztergom szerepe megnövekedett, királyi székhely és érseki hely lévén a város területén összpontosultak az állami és egyházi intézmények. A királyi székhely sokrétű népesség foglalkoztatását igényelte (lovászok, udvarnokok, hadbéresek stb.), akik népes csoportokat képviseltek. A királyi udvar mozgalmas élete arra utal, hogy ismerték és alkalmazták a testnevelésen alapuló lovagi nevelést. III. Béla király 1189-ben Esztergomban lovagi tornát rendezett Barbarossa Frigyes tiszteletére. Fogadtatásukról Arnold lübecki püspök, Barbarossa kísérője az alábbiak szerint számolt be: „... Midőn pedig a császár úr abba a városba ért, amelyet Granenak neveznek, s amely a magyaroknak fővárosa, a király ezer lovagja kíséretébe elébe ment, s őt illő tisztelettel fogadta. A császár pedig négy napon át időzött itt, s vezérei tanácsára, a sereg szokatlan nagysága miatt, annak szilárd és békességes voltát esküvel pecsételte meg." 2 A lovagi nevelés alapkövetelményeinek, mint a lovaglás, az úszás, a nyilazás, a vívás és a vadászat művelésére a királyi udvar és környéke, valamint birtokai számos lehetőséget kínáltak. Kedvelt szórakozás volt a vadászat és a solymászat. Erről tanúskodik a III. Béla által veretett ezüst dénár is, amelynek hátlapján solymász alakja látható. A pilisi erdőben rendezett vadkan vadászaton tragikus körülmények között halt meg I.István fia, Imre herceg. A vadászat nemcsak az Árpád-házi királyok uralkodása idején vált rendszeressé, hanem hosszú évszázadokon át hódoltak e szenvedélynek az utódok is. Habsburg Ferdinánd is gyakran megfordult az Esztergomot övező erdőkben és mezőkön rendezett vadászatokon. Az Ákos-nemzetség 11
