Keppel Dániel [szerk.]: Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium…
Tartalom - ÖREGDIÁKJAINK TOLLÁBÓL
[UBILEUMI ÉVKÖNYV 1931 - 2011 KIPKE TAMAS Hogy senki közülünk el ne vesszen Negyvenegy éve, amikor a névsorban utolsó társunk is megmérettetett az érettségi vizsgán, elköltöttük utolsó ebédünket, rég kitört már a nyár, a többiek hazautaztak, szinte tériszonyunk volt a ferences gimnázium nagy, üres épületben, Antal atya, szeretve tisztelt osztályfőnökünk — ebben a minőségében — kiadta az utolsó utasítását: irány a templom! A négy rövid (vagy hosszú) gimnáziumi tanév minden vasárnap reggelén itt hallgattunk misét, a szombat esti litániákat követően itt gyóntunk valamelyik félhomályos sarokban, itt izzadt az összekulcsolt kezünk és lángolt az arcunk, itt tanultuk meg (többé-kevésbé), hogy nem a bűnök megvallásakor, hanem inkább elkövetésükkor kellene szégyenkezni — és azt is, hogy van, lehetséges a bűnbocsánat. Itt, ezek között a tömjén- és emberszagú falak között, a kamaszos komolytalankodások és a felnőttes közönyösködések szüneteibe préselődött őszinte pillanatokban érintett meg minket — mindannyiunkat máskor és másképp — az Isten. Talán a régi társak is emlékeznek még ilyen pillanatokra. Itt zokogott a padra borulva Gy. barátunk, akinek az első gimnáziumi év karácsonyán halt meg az édesanyja; itt imádkozott szorongva T. és M., akiket az első év végén rendőrök vittek el kihallgatásra az iskolából „politikai okokból". Itt imádkoztunk szinte mindannyian, hogy írjon már az a lány, akit a tánciskolában megismertünk; hogy ne feleljünk fizikából, hogy elvigyenek a szüleink ebből a börtönből, vagy hogy itt maradhassunk, hogy..., hogy..., hogy... I la ezek a falak beszélni tudnának! De ezek a falak Nepomuki Szent Jánosként kitépett nyelvvel hallgatnak, előbb dőlnek össze, hogysem bármelyikünk legapróbb titkát is elárulnák. Ezek közé a falak közé jöttünk be akkor együtt diákként utoljára. Antal atya jó papként a rábízottak nevében szólt az Istenhez:, Add Urunk, hogy senki közülünk el ne vesszen!" Nem tudom, jól imádkoztunk-e akkor, negyvenegy éve. Azóta szereztünk sok-sok diplomát, jó néhány doktorátust, letettünk számos nyelvvizsgát, házasodtunk (többször is a kelleténél), gyerekeket neveltünk és örültünk unokáknak, temettünk szülőt és barátot, hűségesek és hűtlenek is voltunk emberhez és ügyhöz is, bejártuk a fél világot és ültünk szűk börtöncellában — ha egyenként mindez nem igaz is mindannyiunkra, de élményeinket átlagolva, egymással közösséget vállalva mégis elmondható. Többen vannak, akik már nem járulhatnak hozzá az élmények összeadásához. Velük is közösséget vállalva azt is mondhatjuk: és meghaltunk. Emlékezetemben végignézem a tárgyi valójában már elenyészett — és azóta halottaiból feltámadt — régi tablót, és reménykedni kezdek, hogy talán jól imádkoztunk negyvenegy éve. Hogy talán nem veszett el az a társunk sem, akit azóta se láttunk, az se, aki bírósági ítéletre vár, őrá pedig néhány börtönév... Talán az sem, akinek (részben nyilván saját hibájából) éppen bomlóban a családja. S talán az sem, akinek már csak a sírját látogathatjuk meg. Az eddigi találkozókon hallhattunk sikertörténeteket és árulkodóan szűkszavú önéletrajzokat. És gyászhíreket.
