Horváthy Péter: Feljegyzések az elfelejtett városból

42. A Ságiék szőlője Itt az ősz. Sárgulnak a színek, érik a szőlő, a körte, az alma a határban. „Délután kimegyünk a Ságiék szőlőjébe!" - invitál Konyek. Suli után bicajra ülünk - Rékám és Pubi is jönnek - és Basaharc felé indulunk. A Vám után fák szegélyezik az országutat. Jobbra-balra a téesz földjei; fönt a Kettős-pince. Ahogy távolodunk. úgy zsugorodik mögöttünk a Bazilika sötét tömbje. A Duna mellé kanyarodik az. út. Olyan alacsony a víz, hogy gyalog át lehetne menni a szigetre. Búbánathoz érve, a Fári-kút irányába fordulunk. A Kerek-tó után földútra érünk. Középen száraz. sárgás fű, de oldalt, a vályúvá keményedett keréknyomban, jól gurul a kerék. Az. til két oldalán gyümölcsös. Néhol már szüreteltek, máshol még rajta van a szőlő. A fák alatt hullott dió, kesernyés szaga csavarja az. orrom. „Melyik a Ságiék szőlője?" - kérdezem. „Mindjárt odaérünk!" - nyugtat meg Konyek. Végre mellünk: mosolyognak ránk az érett fürtök. Rávetjük magunkat, tele szájjal zabáljuk. „Nem mentek onnan, kölykök!? Ki engedte meg?!" - rohan oda egy bácsi. Vörös a feje a méregtől. „Hát ez. nem a Ságiék szőlője?" - álmélkodik Konyek. „Elnézést, de mi azt hittük..." - szabadkozunk. Fölszállunk és tovább kerekezünk - a következő gyümölcsösig. Iskolában azt tanultuk, hogy a Felszabadulás után a kommunisták fölosztották a földeket. De úgy tűnik, v an, akinek nagyobb darab jutott: Ságiéké például az egész, határ!