Gábris József: Az esztergomi nevelőképzés krónikája 1.

Tartalom - A NÖVEKEDÉS KORSZAKA (1920-1941)

lása a testnevelési órákon és a leventefoglalkozásokon történt. Nem csupán az intézet oktatóinak tartozott a tanuló kellő tiszteletadással, hanem „az utcán felismerni vélt egyházi személynek, városi uraknak is." Közismert, hogy a magyar társadalom a századfordulótól, vagy inkább az első világháborút követő évektől emlékezik egységesen 1848-ra. Nem véletlen, hogy ez egy véres, számunkra vesztes háború, kegyetlenül megalázó békeszerződés után következett be. A vesztes háborút követő katasztrófa erősítette a nemzeti tudatot, mely nem csupán az ország függetlensége megvédésének hangoztatásában, hanem a szomszédos országok elleni hangulat egyre nagyobb felkorbácsolásában is jelentkezett. Az ünneplésben - aktuálpolitikaként - elfoglalta helyét Trianon is, mely az évek múlásával, a határok megváltoztatását követelő hangok erősödésének hatására, egyre inkább uralta a megemlékezők gondolatát. Az előbbieket jól bizonyítja az iskola igazgatójának az 1921/22. tanév végén tartott beszámolója. „Szépen sikerült intézeti ünnepség keretében emlékeztünk meg a nagy nap és idő jelentőségéről. Vele kapcsolatban rávilágítottunk mai szomorú helyzetünkre, s a tanítóságra váró magasztos nemzetnevelési feladatra, melynek helyes és sikeres megvalósításától oly sokat remél e szegény, halálraítélt, kínzott, megcsonkított ország." 1927-ben végre megszületett az a törvény, mely - 79 évvel az események után - március 15-ét nyilvánította a nemzeti függetlenség és a szabadság napjává. A forradalom kifejezés már halványul, ez érthető, ha a hazai politikai berendezkedésre gondolunk, de egyben ugyanez bizonyítja azt is, hogy az aktuálpolitika kezdi meghatározni az ünnep mondandóját. A törvény végrehajtásáról 1928-ban született meg a megfelelő kormányrendelet, melyet az intézet igazgatója február 28-án hirdetett ki, mint a „március 15-i" törvény végrehajtásának útmutatóját. Ettől az időtől kezdve egységesen, ezen a napon ünnepelt az ország. A tanítójelöltek nem csupán az iskolában emlékeznek, hanem tevékeny résztvevői a városi ünnepségnek is. így emlékszik erre a hajdani tanítóképzős: „Iskolánk is felvonult, élen három díszmagyaros diákkal. Nekünk nagyon tetszett a csizma, a süveg, de főleg a kard az oldalukon." Az énekkar, a szavalók mindig a városi rendezőség ren66