Füvessi József [összeáll.]: Az Esztergom-Búbánatvölgyi Kerek-tói vízfolyásra telepített tavak felújításának és az esztergomi Vasas Horgász Egyesület alapításának és működésének története

amelynek egy része az iszappal és homokkal keveredve a meder fenekére süllyedt. A kátrány, az olaj és az általuk elpusztított halak bomlása mérgezte a vizet és a levegőt. A vízimadarak tollazata ragacsos maszat volt. Ha valaki bemerészkedett a Dunába - mint elszánt fürdőző - ugyancsak megbánta. A talpa és az ujjai köze vastagon kátrányos lett, míg testén bama olaj csíkok jelezték, milyen mélyre ment a vízbe. A horgászzsinór rövid idő alatt ragacsos bevonatot kapott, aminek következtében - különösen úsztatós horgászásnál - beragadt a vezető gyűrűkbe. Ekkor kellett elővenni az otthonról hozott szappanos ruhát, és végig kellett mosni a szereléket. Annyira szennyes volt a víz, hogyha fogtunk is halat, legtöbbször visszaengedtük, mert ehetetlen volt petróleum íze és bűzös szaga miatt. Hiába áztattuk cserélt csapi vízben (fürdőkádban) napokon keresztül - a rossz íze nem szűnt meg. Próbáltuk a halszeleteket tejben áztatni, ez sem használt. Hiába fordultunk különféle hatóságokhoz, Országos Szövetséghez, intéző bizottsághoz, meddő volt, nem tudtak segíteni. Pedig már az ivóvizünk is veszélyben volt. A csápos kútjaink a Duna medrében vannak. Nos, ennyit a múltról. Új E-Of^óÜLET ^ZtRA/EZ^DIkl (Támogatók és akadályozók) Az Esztergomi Szerszámgépgyár (később Marógépgyár) dolgozói között elég sok pecás volt. Ebédidőben általában egy asztalhoz ültünk. Különösen hétfői napon, amikor is a munkaszüneti nap horgász élményeit „panaszoltuk" egymásnak. Tele voltunk panasszal az egyre romló fogási eredmények miatt. Csak azoknak volt élménye, akiknek „határvízi" horgászati engedélye volt. Azok kirándulhattak az Ipolyra horgászni. (Ezt az engedélyt a szobi határőrs parancsnoka adta ki, de csak igen megbízható, általában „piros könyvvel" rendelkező személyeknek.) Sokan azon gondolkoztak, hogy abbahagyják a pecázást. Az Esztergomi Horgász Egyesületnek hiába jelentettük tarthatatlan helyzetünket. „Semmit nem tudunk tenni" - volt a válasz. Zúgolódtunk. Kértük, bővítsék ki az ipolyi horgászás lehetőségét határvízi engedélyek beszerzésével. A fülük botját sem mozdították. Egyik alkalommal ebéd közben - ez úgy 1960 derekán volt - javasoltam az ott lévő pecás társaknak: alapítsunk egyesületet Vasas névvel. Úgy gondoltam, hogy a gyár vezetőségével, a párt és a szakszervezet támogatásával és segítségével hatékonyabban tudunk sportunknak megfelelőbb körülményeket teremteni. Néhány nap múlva - miközben meghányták-vetették javaslatomat - igenlő választ kaptam és megbíztak az egyesület szervezésével. A gyár akkori igazgatóját (Hazai Jenő), a párt gyári szervezetét (Kovács Kálmán), a gyári szakszervezet titkárát (Tóth Géza) megkerestem és tájékoztattam szándékunkról. Mindhárman támogatásukat ígérték. Az EHE vezetősége szagot kapott és nem nézte jó szemmel egyesületünk szerveződését. Különösen élen járt ebben az elnök (Farszky Gyula). Nem csak a város vezetőségénél - ő maga is tanácstag volt -, hanem a MOHOSZ-nál is áskálódott. Amilyen örömmel fogadtak első alkalommal a MOHOSZ-nál (Török János elnök) készségesen segítettek, tájékoztattak az alapítással kapcsolatos hivatalos teendőkről, felhívták figyelmemet rendeletekre és azok alkalmazására, nyomtatványokkal láttak el, ami az egyesület ügyrendjének kialakításához, működéséhez szükséges volt, olyan rideg, mondhatom visszautasító fogadtatásban részesültem, mikor a kitöltött nyomtatványokat akartam leadni. Szinte felelőségre vont az elnök, hogy merünk egy működő, nagy múltra visszatekintő egyesületet bomlasztani. A MOHOSZ titkárnője, Karcz Jenőné (férje gyári munkatársunk volt) a „kihallgatás" után odasúgta: itt járt a Farszky elvtárs 4