Feichtinger Sándor: Feichtinger Sándor doktor önéletírása

Életrajzom

get. Némelyek részvétet, szorgalmat, felebaráti szeretetet, és ki tudja mit nem vélnek látni az ilyen sokszor futó orvosnál, pedig tapasztalásból szólok: egyik sem, hanem önérdek, unalom és nagyobb honorarium reménye hajszolja. Hiába, ilyen az ember és az orvos is csak ember! Allopatha, azaz ésszerű orvos levén, magammal orvosi szereket nem viszek, hanem azokat a gyógytárakból hozatom; soha egyik gyógyszerészt a másik fölé nem emeltem, különösen nem pártoltam, mert mindegyiknél ugyanazon lelkiismeretességet és pontosságot föltételezem és követelem. Betegeimnél megtevén a diagnosist, a receptíráshoz fogtam, kivettem tollkésemet [papírvágó kés], és az elém tett papírívből egy szeletet lemetsztem. Megírtam a vényt és távoztam. Mire másnap betegeimhez mentem, az új receptíráshoz hiányzott a tollkés, mert egyik betegemnél felejtettem, vettem újat, és így ment ez vagy fél évig, hogy én számtalan tollkést elhagytam, és soha egyet vissza sem kaptam. Ekkor otthon hagytam a tollkést, összehajtottam a papírívet, és egy repesztés által iparkodtam szeletet nyerni, ez elejével ügyetlenül ment, röstelltem a dolgot, de jobban vigyáztam. Ma oly gyakorlottságom van ezekben, hogy még a könyvkötő is megbámulja gyorsaságomat, ügyességemet. Nem is hagyok már többé tollkést a betegnél! Délután volt, orvosi lapot olvastam, hirtelen megnyílik a dolgozószobám ajtaja és azon belép a városi gyógytár laboránsa, ijedten és mereven rövid szavakkal előadja, hogy a gyógyszerésztanuló, Steger Arsenicummal megmérgezte magát, és gazdája kér gyors segítséget. Felszöktem ülőhelyemből és egy perc alatt a gyógytárban termettem; a beteget, ki már ekkor hányt, az akkor már ismeretes ellenméreggel - a ferrum oxydatum hydricummal - sikerült megmenteni. Nem lett a tanulóból gyógyszerész, sem orvos, bár apja, Dr. Steger János Hont megye r. főorvosa az előbbire szánta, hanem szép művészetre adta magát és sok évig a magyar fővárosnak volt kedvelt, elsőrendű operaénekese. Megérdemelt babéraival falusi jószágán élt Szobon, honnan Bécsbe költözött, végnapjait leányánál töltendő. 1847-ben a magyarországi Felvidéken az élelmiszerek drágasága, sőt ínség is uralkodott, melyet a kormány csak megfékezni, de akadályozni nem volt képes; a csoportonkénti vándorlások a gazdagabb déli vidékek felé még sűrűbbek voltak, mint rendesen, de a kiéhezett cseheket, tótokat az országúton lepte meg a gyengeség, kimerültség, és többen halva rogytak össze, másokat haldokolva a közeli falukba vittek, hogy ott leheljék ki nyomorult lelküket. Esztergom vidékén a kiéhezett betegeket a nagylelkű prímás, Kopácsy József karolta fel, ezek számára egy kórházat hevenyészvén a várban, hova azok szállíttattak. Én mint akkori uradalmi főorvos, a gyógykezeléssel bízattam meg. Gondos ápolás, helyes élelmezés és gyógykezelés által az éhtyphusból kiépültek, és háládatos szóval hagyták el a jótékonyság e tanyáját, de a kiéhezett, elnyomorodott, kimerült egyénekből többen el is haltak. Kevés chlorvíz64