Feichtinger Sándor: Feichtinger Sándor doktor önéletírása

Életrajzom

Ritkán írtam - még a vagyonosoknak is - drága gyógyszereket, mert sajnáltam a nehéz munkával élelmet kereső családapát károsítani. Egyszer mégis egy jómódú kereskedőnőnek Tinctura Castorivel cseppeket írtam görcsök ellen; egy kis üvegcséért kellett a nőnek 4 for.-t p. p. fizetni. De meg is jártam, mert azonnal hívatott és kemény szemrehányást csinált a drága szerért. Ez időtől fogva még óvatosabb voltam a költséges orvosi szerek rendelésében és moschust [szerecsendió], castoricumot [hódzsír] alig használtam azóta praxisomban. Kétféle gyógyszert rendeltem a gyógytárból gyomorgörcs és hasmenésben szenvedőknek: egy kanalas orvosságot és egy híg kenőcsöt ópiummal. Megmagyaráztam kellőleg, de pácienseim nem hallgattak rám, eltévesztették, bevették a híg kenőcsöt az orvosság helyett. Bezzeg volt hányás, hascsikarás, gyomorfájás, aggodalom és halálfélelem, de megnyugtattam mindkettőt: ellenszert rendeltem. Meggyógyultak. Egyik volt a bencések jól megtermett 40 éves szakácsnéja, a másik a bélai báró Baldácsy Antal gazdag földbirtokos. Különféle étvágyúakat észleltem. Egy derék magas kövér mészáros lakott Vízivárosban, egészséges ember, nagy evő volt: reggelire egy egész sonkát, vagy egy sült malacot, vagy egy jókora libát megevett; délben azért ismét jól ebédelt, valamint este is. Nőmnek egy nőcselédje volt, ki a keményítőt, mely a ruha keményítősére volt főzve, minden só és zsiradék nélkül megette és vele jóllakott. József nagybátyámnak, ha este vacsoránál dara levest evett, másnap reggel homlokán apró pörsenések látszottak. Bene tanár ritkán adott betegeinek hánytatót a Clinikában, talán évenként csak egyszer, hogy a hatását a szernek lássuk. Más orvosok a hánytatót a korábbi években a kelleténél gyakrabban használtak. Vele sok jót, de talán annyiszor rosszat is cselekedtek. A középút a legbiztosabb! Effner esztergomi sebész rendesen minden esztendőben két-háromszor bevett hánytatót, akár volt rá ok, akár nem, csupán megszokásból. Meglakolt érte! Gyomorrákban halt meg 1855-ben. Az érvágásra és köpölyözésre saját érdeküknél fogva nagyon rászoktatták a közönséget, kivált a falubelieket a borbély-sebészek, onnan származott az, hogy erre nézve mindkét részről visszaélések követtettek el, számosan orvosi rendelet nélkül is vért bocsátattak maguknak rendszeresen, évenként 1-2-szer is. Tudok egy prímási pincemestert - Pamel -, ki még közel 80 esztendős korában is eret vágatott magának, akár volt baja, akár nem. Egy tüdőlobos sem kerülhette el az érvágást, és nem ritkán 2-szer 3-szor is ugyanabban a betegségben. Éppen azért az érvágás után ezen betegeknek a Camphor nagy dózisban tett kiváló jó szolgálatokat, különösen az éltesebbeknél. Csak 1877-ben rendeztetett a vérbocsátások ügye. Esztergomban csak négy borbélynak engedtetett meg az érvágás és köpölyözés, de minden egyes esetben a főorvostól írásbeli engedéllyel kell elláttatnioL 107