Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

Míg ilyesmi képzetek keringtek bennem, a kutya fél percre se hagyott föl a támadó, őrjöngő ugatással. Egyre nőtt bennem az ingerültség: álljon itt a sötétben bárki, bármi, kimegyek, s megnézem, kit próbál a házamtól távol tartani Kormos. Az se érdekel, ha fegyveres betörő áll a partfal mögött, s épp arra vár, hogy kinyíljék az ajtóm. Fölöltözöm; sapka, sál, nagykabát, hócsizma és zseblámpa. Óvatosan lépek ki a vaksötétbe, anélkül, hogy villanyt gyújtanék. Lebotorkálok a lépcsőn, úgy próbálom megkerülni a házat, hogy a keleti oldalára juthassak észrevétlen. Már csak két lépés, már csak egy, s a hosszú fényű zseblámpámat elszántan fölkattantom. Végigfut rajtam a hideg. Kormos egy megtermett borzzal viaskodik, keringenek egymás körül, villogó fogsorcsattogtatva a másik felé. A zseblámpafény nemcsak a helyzetet érteti meg velem, de mindkét állatot megdermeszti és kizökkenti vérszomjas mámorából. Utoljára a borz szemét látom foszforosan megvillanni, s ebben a villanásban ott van már a menekülés reflexcsilláma is. Kilép a fény köréből, s elvágtat az akácos felé. Kormos utána, neki azonban már némi hátránya van, s az akácosban lévő üres „rókapalota" környékén el is veszíti szem elől. Gondolom, a négy vészkijáratú palota valamelyik kapuján befordulva eltűnt a föld alatt. Kormos még jó ideig ott ugatott az akácosban, kielégületlenül nyüszített, aztán hazatántorgott gőzölögve. Másnap, kora reggel, még munkakezdés előtt, fölcaplattam az akácosba. Jött velem Kormos is. Csupa izgalom volt az éjszakai kaland hőse. Tekintete időnként az enyémet kereste, mintha az elismerésemet várta volna. Meg-megpaskolom barátian a kobakját. A „rókapalota" körül ott voltak még az éjszakai nyomok. A borzé is, és Kormosé is. Kormos körbeszimatolta a bejáratot, rám nézett, s mint aki legyőzhetetlen pártfogót lát bennem, zsupsz, fejjel előre befurakodott a lukba. Jó mélyre bemerészkedett az alvilágba, mert lenti ugatása annyira hallatszott csak föl, mintha egyhetes kölyökkutya nyüszögne valahol az anyja után. Pár perc múlva azonban kifarolt, maszatosan rám nézett, s nevetésemet újabb biztatásnak vélve újra alászállt. A borznak hűlt helye volt már az egy éjszakára kibérelt „palotában", de Kormos, átélve a tegnapi feszültséget, izgatottan eljátszotta nekem az igazságos üldöző szerepét, aki egy határsértőt tanított meg a status quo betartására. Otödszöri föllépése után elégedetten zsebelte be „jól van, Kormoska" dicséretemet. Egy bonviván nem lehetett volna büszkébb nála. Harmadnap reggel, amikor kinyitottam az ajtót, és az elmaradhatatlan dögönyözés után fürgén körülugrált, gyors farkcsóválásában nemcsak a meghajnalodás örömét fedeztem föl, valami mást is. Valami új lelki izgalmat, túlfűtöttséget. Rám ugrott, mintha jókedvében át akart volna ölelni. Aztán pedig vinnyorászva leviharzott a lépcsőn. Lent megállt. Várta, hogy kövessem. De én nem mentem. Erre lehasalt, fejét játékosan odaszorította a fagyos 82