Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - ELŐZMÉNYEK, KAPCSOLATOK (1971-1990)

hórihorgas apja és égimeszelő anyja közé. Szülei karja irgalmatlan magasságból nyúlik le érte szenvtelenül, ő pedig, mint leforrázott kis béka vonszolódik kezük ügyében, elhagyatottan. Soha valóságosabb képet a félelemről, a gyerekriadalomról! Az elveszettség realizmusa épp a realizmust átlépő eszközök révén tárulhatott elém. Az igazat épp a torzítás fejezte ki hűségesen. A végső kiszolgáltatottságot, a nagyranőtt vonalak és arányok. Bizonyos vagyok benne, hogy Prunkl Jánost is ezek a kiskorú rejtelmek igézhették meg. A csámpásság üde és tevékeny mágiája. Ahogy egy teret, házat, egy parkot megrajzol ferdén, görbe padokkal, hasraeső kerítéssel, rögtön érezni lehet, hogy a világ tárgyi részleteivel ő egyáltalán nem törődik. A dolgok látványos utánzása helyett sokkal inkább a derűjüket fejezi ki, vagy múlandóságuk apró bánatát. Prunkl János szinte elszántan változtatja meg a természetet: a képeire fölkerülő táj arculatát, a tatai dombokét, kápolnákét, hogy ne földrajzi vagy történelmi valóságtartalmakat sugározzanak ránk, hanem érzés-tartalmakat. Nézzük meg közelebbről például a Szüret című képét. A festményen látható tárgyi és eseménybeli információk igencsak szegényesek. Mindössze öt tőke szőlő, egy prés, egy présház emlékeztet a szüretre s egy fehérruhás lány, aki talán a közeledő szüreti mulatság főszereplője lesz, de az is lehet, hogy nem más, mint a valamikori kamasz ábrándok hősnője, aki múzsa képében jár vissza hódítani az őszben. Ismétlem: semmi szervesség sincs a képen: minden csak jel, jelzés, elnagyolt stilizáció rajta. Az egész mégis örömet okoz nekünk. Szemünkbe férkőzik s úgy okoz örömet, ahogy egy szüretelő gyerek maszatos arca. Hasonlót mondhatnánk a Téli várkisasszony című képéről s a Philemon és Baucisxó\ szintén. Prunkl János mindig olyanokat fest, ami nincs a valóságban, ami mégis úgy hat ránk, mintha volna. A hóban ácsorgó piros fák vagy a földön szemezgető nevük-nincs madarak az élet ősi örömeiről tanúskodnak, mint Franz Marc kékszínű lovai egy sosem-volt tavaszban. Valójában meg kéne botránkoznunk azon, hogy felnőtt létére valaki ilyen gátlástalanul fordít hátat a kor nagyhatalmú tényeinek: gépeknek, fegyvereknek, körülöttünk toporgó katasztrófáknak, a politika gondterhelt vagy elfásult szörnyeinek, de ha megbotránkozunk is, gondoljunk közben arra, hogy az efféle világ-megtagadások, hátraarcok szokták új utakra terelni az embert. Mert bizonyos pillanatokban egy jó helyre leszálló lepke is befolyásolhatja a történelmet. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy Prunkl János festészete ilyen erővel rendelkezik vagy hogy ebben a mederben halad előre. Csupán azt, hogy a világ elől szemérmesen elrejtőzött művész rátalált valamire, amiben komoly festői és esztétikai lehetőségek lappanganak. Egy gondosan kitalált és kimunkált gyerekrajz-stílus, amely nem a külvilág, hanem a világra csodálkozó tudat eseményeit közvetítené, legalább olyan figyelmet kelthetne ma, ebben az elmeddülő korszakban, mint amilyet Henri Rousseau, a Vámos, keltett kor51