Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - ELŐZMÉNYEK, KAPCSOLATOK (1971-1990)

A század eleji modern irányzatok képviselői: futuristák, kubisták, szürrealisták egymás szájából kapkodva ki a szót, erőszakosan hirdették: le kell rombolni a múzeumokat, mert elaggottak és bénák. Néhány évtized alatt le is rombolták valamennyit, s helyettük újakat emeltek, s népesítettek be modern remekművekkel. A rombolás ösztöne és lendülete sajnos nem mosódott ki a génekből, és a képzőművészeti kísérletezések folyamatos kényszere ott tart, hogy lassan nemcsak a Picassók, Chagallok, Mirók múzeumát verik szét a kortársak, hanem a festészet ősformáit is. A vonalak, a színek, a szerkezetek alapformáit. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy egy olyan fiatal, tehetséges festő, mint Kollár György, itt Esztergomban, az európai kultúra partvonalán, védekezésre rendezkedik be. Önmaga és a festészet védelmére is. József Attila saját élete összeomlásának a heteiben ezt írta Szürkület című versében: „Még jó, hogy vannak jambusok, és van mibe beléfogóznom." Valahogy így van Kollár is a maga műfajával: még jó, hogy vannak színek emléket, bezártságot, örömöt, szorongást s tragikus előérzetet kifejező színek -, melyekbe, mint isteni bizonyosságokba, meg lehet kapaszkodni. Hisz ahogy a rajzolni tudás a mesterség egyik föltétele, a festeni tudás is az! Kollár fiatalon is kivételes mestere ennek a készségnek. A színek egymáshoz való viszonyával a lélekben nyüzsgő - születő és elhaló - érzetek, érzelmek viszonyát képes kifejezni. Némelyik képe olyan, mint amikor repülőről néz le az ember roppant magasságból a földre, és csak elkülönülő foltokat lát: utakat, vízcsillogást, holt medreket, zöldet, zöldet és sárga cserepeket a nap kölcsönfényében fölragyogni. Ez a madártávlat azonban nem a szemmel érzékelhető térben bontakozik ki, hanem a lélekben. Kollár festményei: lelkiállapot-dokumentumok. Ha a természetből indul is ki, akár a Tisza körüli ártéri tájból vagy a Tata környéki salakdombok látványából, nem a szemmel láthatót stilizálja, hanem saját emlékeit. Van Gogh számára, vagy Egry Józsefére, úgy volt egy-egy táj az elragadtatás, a derű, máskor pedig a fenyegetettség színtere, hogy megtartva saját karakterét, természeti alakzatait, a lélek belső mozgásához igazodott. A megcsavart törzsű, neurotikus fák, a szálkákból fölépülő emberi arcok Van Gogh lelki életének a megtestesülései voltak. Kollár, sok művésztársához hasonlóan belebonyolódva az absztrahálás útvesztőibe, szinte tudatosan korlátozza önmagát. Olyan kapaszkodókról mond le, amelyek segíthetnék. Kissé úgy van ő is a dologias világgal, mint egyik-másik férfi a nőkkel, hogy csak a lelkükbe szeret bele. Szép, szép ez a nemes aszkézis, néha irigylésre méltó, de hosszú távon elmeddüléssel fenyeget. Tudjuk: meditáció nélkül nincs jövő, de puszta meditációra se lehet jövőt alapozni. Amit mondok, nem celofánba csomagolt vád Kollár György számára. Inkább lelkiismeretébresztés. Hiszen ha egy-egy festmény: mindenkor továbbgondolt valóság - ez a fölismert törvény érvényes magára a művészetre is. Éppen ezért sohase mindegy, hogy a továbbgondolás folyamata merre és hova visz bennünket: az emlékezet lágyabb tájai felé vagy a világ életben tartásának zaklatottabb műhelyeibe. Az a gyanúm, hogy ezeket a kérdéseket 46