Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - ELŐZMÉNYEK, KAPCSOLATOK (1971-1990)

Csoóri Sándor A FESTÉSZET VÉDELMÉBEN Kollár György esztergomi kiállításáról* Egy hónappal ezelőtt Zürich város központi múzeumában német romantikus festők táblaképei előtt őgyelegtem. Kicsit idegenül, kiszolgáltatottan az elfutott időnek, bele-beleütközve kopár és érzelmes sziklákba, romokba, eltévedve egy-egy elsötétített erdőben vagy mitologikus idillek között. Sőt talán mondanom se kellene, hogy a romantikától elszakíthatatlan, gyötrődő tengerek s hányódó hajók szimbolikus látomásai is ott himbálóztak körülöttem. A kivételes élmény azonban így sem maradt el. Idegenkedésem és távolságtartásom fegyelmét egy sorból kilógó, rendhagyó mű váratlanul szétfoszlatta. Caspar David Friedrich egyik festménye előtt álltam. A festmény nemcsak a kiállított képek sorából vált ki, hanem a korából is. Nincs rajta jelenet, se tér, se távlat, se történetet hordozó személy. Csak színek vannak rajta vékony, földszínű csík, fölötte hatalmasan gomolygó barnás feketeség, amely minél magasabbra emelkedik, annál oldottabb, áttetszőbb, örökéletűbb. Mintha a föld, a tenger, a mindenség egymásba mosódó arcképét látná az ember. A kozmosz átszellemült portréját. Nem a párát, és nem azt az űrbeli valamit, amit némely műkedvelő filozófus és költő a könnyebbség kedvéért semminek nevez, hanem a többrétegű világegyetem lelkét. Nem, nem is a világegyetemét, hanem a festőét, aki szembesült és azonosult vele. Színek elszakítva a valóságtól? A föld, a part, a tenger, az űr tárgyiasult valóságától? S elszakítva a formájuktól is? Bármilyen furcsa, de - lóugrásos képzettársításként - ott, a zürichi múzeumban, Caspar David Friedrich képe előtt jutott eszembe az a fiatal magyar festő, akinek a kiállításmegnyitására ma összegyűltünk. Kollár Györgynek ugyan semmi köze a romantikához, se Friedrichhez, de legújabb képei révén is azok közé a festők közé tartozik, akik formailag • Elhangzott 1985. szeptember 13-án, az esztergomi Vármúzeumban. 44