Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

Régen titokban legyintett a politikára, most nyíltan legyint. A választásokon különféle pártokra szavazott - meggyőződésből vagy a szomszéd rábeszélésére, de talán az egész országban nincs egyetlen szavazópolgár, aki saját pártjáért önfeláldozóan tűzbe menne. A csalódásokra hajlamos magyar alakja győzőtt volna bennünk? A zsörtölődő, a türelmetlen, a képzelet nélküli, aki bárhova néz, mindenütt vakablakokat lát? Még az égen is? Vagy a hírhedt kritikus magyar győzött volna, aki bonckéssel születik és akit a tagadás kemény szelleme tart életben? Azt hiszem, nyugodtabbak lehetnénk, ha pusztán erről volna szó. A gond rendszerezhetetlen ilyen mérlegelések szerint; láthatóan zavarosabb és mélyebbről buzog. Évekkel ezelőtt egyik jegyzetemben arról nyöszörögtem keserűen, hogy Magyarországnak lassan nem külföldi kölcsönökre lesz szüksége, hanem pszichológiai támogatásra. Nem bankárokra, hanem lélekgyógyászokra, akik dac-reakcióitól és önpusztító ösztönétől megszabadítják és tudat-csonkulásaira ráébresztik. Tudni annyit jelent - állítja Heidegger - mint kiismerni magunkat abban a világban, amelybe együttesen és egyedül beleszorultunk. Ki tud ilyen helyzetet-fölismerő tudásról beszámolni Magyarország utolsó évtizedeiben? Kavargott itt sokféle elemzés: társadalomtudósoké és politológusoké, de a következtetés is sokféle volt. És végül semmi se úgy csattant el, mint kanászostor végén a sudár, hanem csak úgy, mint foszlékony madzag. Még elgondolni se tudom: mi lett volna a hatása annak, ha valamelyik író vagy filozófus, például, azt fogalmazza meg sarkalatos tételként, hogy egy országot nem csupán háborúban lehet elveszíteni, de el lehet hazug békében is, és ezt a gondolatot a Kádár-rendszer derűsebb éveire is vonatkoztatja. Egy ilyen kihegyezett gondolattól talán még a hangadó ellenzékiek is meghökkentek volna, nemhogy a tájékozatlanabb, „Jani bácsizó" többség. Pedig történelmi távlatból ítélve meg a rendszert, ez az igazság. 1956. október 23-ika volt az egyetlen pillanat, amikor az országlakók zömének a tájékozódó ösztöne jól működött. Természetesen nem a részletekben, hanem a lényegben. Egyik napról a másikra képes volt fölismerni, hogy nemzete és saját maga megváltásának az elkerülhetetlen pillanata érkezett el. Huszonkettedikén még - a kislétszámú értelmiségi és pártellenzéki csoport asztalverésétől eltekintve - csönd volt mindenfelé. Csönd, lapítás, a diktatúra hosszúnak ígérkező délutánja. Huszonharmadikára azonban fenekestől fölborult a világ. Fölrobbantak az agyak, a megalázott szívek, lávázni kezdett a lefojtott elégedetlenség és elöntötte az utcát. Az ideológusok némák voltak vagy makogtak, de a Sztálin szobor ledöntésekor minden magyar állampolgáron átvillámlott a fölismerés: a burok elpattant, valaminek lejárt az ideje. Ha másként nem, a háta közepével érezte. Hasonló közös élményt azóta se élt át az ország, pedig szorgalmasan ismételgetjük, hogy forradalom zajlik a „mi utcánkban". És csakugyan: pártok születtek, kikiáltottuk a köztársaságot, megalakult az új parlament és a szovjet 140