Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

Tudtam, hogy igaza van, de közben azt éreztem, ha nem tágítjuk körkörösen és mélységében is, az irodalom válik angolkórossá. Nagy László bízott a tehetségben, én csak félig bíztam benne. Egy tehetségtelenségre és hitványságra alapozott rendszerben kevés az „isteni adomány". Tartásra és morális ellenszegülésre is szükség van. Nyílt ütközésekre a hatalommal, amelyeket nem pótolhat semmilyen versbeli ütközés, versbeli szabadságharc. Ezenkívül munkált bennem egy titkosan kezelendő meggyőződés. Tudtam, hogy az idegeinkből és a tudatunkból erőszakkal kitaszigált nemzetet mi magyarok, egyedül a nyelv révén, az irodalomtól kaphatjuk vissza. A történelemtudomány és a közgazdaság tudósai is csak azután ejthetik ki első érvényes mondatukat a nemzetről, ha már az irodalom visszaadta a szavak értelmét. A sorrendet nem én, hanem a hagyomány írta elő. Egy olyan országban, ahol a Himnuszt is csak bűntudattal lehet énekelni vagy úgy sem, mindenekelőtt az irodalomnak kell fölvennie az arcba dobott kesztyűt és elégtételt kérnie a nemzetet megalázó hatalomtól. Az én föladatom nem lehetett más, mint ezt a párbajt minél több pályatársammal együtt előkészíteni és megvívni. Húsz év után talán kérkedés nélkül elmondhatjuk, hogy az irodalom ügye ebben a párbajban hamarosan nemzeti üggyé vált. Az 1981-es író-közgyűlésen ez drámaian napvilágra is került. Egy kis létszámú radikális ellenzéki csoport mellett az írószövetség váratlanul új ellenzéki erőként lépett föl. S nemcsak a sisak nyílt levételével, hanem a gyakorlatban is. Kevesen tudják ma már az országban, hogy az utolsó negyven év első titkos választása a Magyar írók Szövetségében zajlott le nyolcvanegyben, előkészítve ezzel a kilenc év utáni országgyűlési választásokat. A küzdelem fölvázolása így lendületesnek és töretlennek látszik. Holott egyáltalán nem volt az. Nyugodt lélekkel írhatom ide, hogy a húsz éves küzdelemben legalább négy-öt könyv megírásához elegendő erő égett el bennem. Kezdetben nem gondoltam én semmilyen különös áldozatra, de számomra is csak időközben derült ki, hogy a hasznosság elve ugyanúgy totális elv, mint a haszontalanságé: teljes életet kíván. Tudniillik azzal, hogy én látványosan is vállaltam a politizáló író szerepét, rengeteg „mellékes" dolgot is vállalnom kellett. Különféle táborszervezést, mozgalomszervezést, életveszélyes könyvek elé előszót írni, kiállításokat megnyitni tüntetően, halottakat búcsúztatni. Ezekhez társult az erdélyi, a felvidéki, a nyugat-európai, az amerikai magyarság sorsával való összefonódásom, a sok-sok utazás New-Yorkba, Kolozsvárra, Torontóba, Buenos-Airesbe, Münchenbe, Marosvásárhelyre, Baselbe. Utazni? Nemcsak. A legtöbb útra újabb és újabb tanulmányokkal előrukkolni. S egyszer csak arra döbbentem rá, hogy írásaim kilencven százaléka megrendelt írás, kivéve természetesen a verseket. Kosztolányi kitalálta magának hősies szükségletből a köröm-szonetteket, én kínomban az asztalterítőkre, az óceánra, a kilakoltatott sírok márványlapjára írtam tanulmányaimat és „beszédeimet". Nem mint egy író, hanem, mint egy „megbízott magyar". 137