Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - ELŐZMÉNYEK, PÁRHUZAMOK (1924-1990)

prímási székhely pártfogásának köszönhetően a városfejlődés kulturális, közművelődési arculata határozottabban teljesedik, közvetítő intézményeiben viszonylag gyorsabban polgárosul; azonban „helikoni" magaslatát keresve, először is közvetlenül a várhegyi főszékesegyház felé fordul. Elfogadva, hogy nemcsak városképét, de szellemi tájékozódását is a Magyar Sión tetőzi be, határait is az szabja meg. Látóköre Európára nézve a hagyományos értékekre szűkül; működési körében a megőrzés motívuma éppolyan döntő hangsúllyal uralkodik, ahogy jelképesen a Bazilika látványában. A városkép csúcsaként mindenütt feltűnő nyomatéka messzeható méltósággal ígér biztonságos gyámolítást az ittlakóknak, - attraktív úticélt az ideutazóknak. Az egyházi főváros székesegyháza Esztergom újkori polgárosodására fényt és árnyékot egyaránt vetett, ahogy múltjának emlékeire is. Klasszicizáló tömege ugyanis pusztítva építette magába a „régi dicsőség", a „nagy idők" maradványait. (Csupán a kivételes épségű Bakócz-kápolnát őrizve meg változatlanul.) így lett egy hatalmas építészeti műalkotásnál jóval több: a Magyar Sión történelmet magába sűrítő újabbkori szimbóluma. És nemcsak egyházi, de világi történelmünket is, - úgyszintén a várhegyi központból magyarrá honosított európai „Helikon" múltját: művelődés, művészet, irodalom hagyományos értékeit. Ez a tartalom egyfajta „ünnepi" nemzettudatot sugároz, - a lokálpatriótáknak ugyanilyen változatú várostudatot is. Az üzenetet persze ki-ki műveltsége és személyisége szerint mélyebben vagy felszínesebben fogja fel. Mindenesetre vonzani kezdi a hivatásos mélységkutatókat: művészeket, írókat, költőket is. A meginduló turista-sereglésben egyre számosabban tűnnek fel e zarándokok is, akik az emberi világban mint „jelképek erdejében" közlekedve, folyton megfejtését keresik „nagy" történelemnek és hétköznapoknak, mítoszoknak és eszméknek. Őközülük majd Babits válik ki, aki a mi századunk húszas éveinek elejétől tartósan látóhelyet foglal a „saját hegyén". Babits szeme és szelleme itt az esztergomi Helikon-vidék új központját teremti meg: törvényszerű tehát, hogy a Várhegy épített magasának és felásatott mélyének annyi művész és irodalmár látogatója ezt is igyekszik felkeresni. Babits gondolkodói-írói tekintete „méretezi át" ide, az Előhegyre mindazt, ami a várhegyi Bazilika szimbólumában feltornyosult; Esztergom megkövesült történelmi „lelkét" az óriási pantheonból a babitsi ihlet szabadítja ki. Az ü. nepi szentélyből megépíti a modern líra otthonos bensőségű „lakóházát", a legmélyebb alapvetéssel, körülötte a legtágabb panorámát nyitva meg. Előbbi a hagyományőrző, utóbbi az újító szellem műve, amelyek Babits összefoglaló szemléletében egyesülve lényegítik át a magyar - és „esztergomi" - Európa történelmi értékeit igazán szépirodalmi értékekké. Egy - Babits szavaival - „tagadhatatlanul nagyzoló jellegű", „fejedelmi s pazarkodó művárosf' a magaslati csendű vagy mélyről kiáltó művek helikonjává. Amelynek kilátódombja alatt a „nyugtalanság völgye" a háborúra készülő Európát szeli át. Ahol a ház és kert vidéki, ám a legkevésbé sem provinciális Helikon: így 11