Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

mint egy utcai balesettel. Ha már tanúja vagyok, segítenem is kell. Mi más volt ennek a viselkedésnek a hátterében, mint valami erkölcsi járvány szövődménye? Valami, ami a szemet és az agyat egyszerre zavarja meg. A hatvanas, a hetvenes éveim most is úgy bukkannak föl emlékezetemben, mintha állandó szolgálatban volnék: sebet tisztogatok, titkos zárakat nyitok ki a politikában, történelmi vértócsákat törlők föl néhány barátommal, miközben az igazi Nap és az igazi Hold helyett csak amolyan ösztövér égitest: nappali hold süt a fejem fölött. Lángoló, sárga naptányér helyett fagyos fehér. Ha már ebben az időben csak egy fokkal is jobban értek magamhoz és mesterségemhez: nekem erről a fagyos, fehér, dermesztő sugárzásról kellett volna beszélnem, mint ahogy a Nagyvárosi ikonokban Pilinszky beszél egy gyémántüres múzeumról, melynek közepében egy melltű lángol. Emlékszem, hogy hatott rám - a megjelenésekor és később is - ez a versbeli fukar látomás. Magyarázatok és történetek nélkül villantotta föl korszakunkat, amelyben idegenül éltünk s amelyet apró kis metafizikai csodák segítettek átvészelni. Amit Pilinszky a maga keresztényi csöndjében értett, a magam zsivajos életében én hogyan érthettem volna? Fogalmam se volt arról, hogy milyen a nagyfeszültségű elvonatkoztatás és milyen a koncentráció. El se jutott a tudatomig, hogy a sűríteni tudás komolyabb formája lehet az ellenállásnak, mint a hangoskodó dac. Mert nem az ösztönök, hanem a szellem erejével harcol. Talán, ha telítve lett volna a levegő körülöttem filozófiával, magam is ráébredek erre. De nem volt. Sőt, a legközvetlenebb baráti társaságok se tevékeny gondolatok köré szerveződtek, hanem inkább nők köré, alkohol köré és végvári kis taktikázgatások köré. A vad ivászatok kivételével én is belesodródtam minden mellékes kalandba. Egyebek közt olyan párhuzamos szerelmekbe bonyolódtam folyton, amelyek regényesek voltak ugyan, tele ígérettel és életveszéllyel, kínzásokkal és kínzatásokkal, de épp az önátadás szabad őrülete hiányzott belőlük. Az a bizonyos izzás, amely a szenvedély nagyítóüvegén át lángra lobbantja még a papírt is. És ami akkor férfias kalandnak látszott, ma már nyilvánvaló, hogy férfias zavar volt. A nőkhöz való felemás viszonyomban a világhoz fűződő viszonyom is tökéletesen kifejlődött: nem tudtam egyértelműen semerre sem elvetődni. Mintha egy kés hegye vagy egy harangkondulás hiányzott volna a szívemből. Valami, ami szentté, aszkétává, mosolygós, nyugodt őrültté avat. Hogy az ilyen szerepekre is készülnie kell az embernek, röstellkedve vallom be, eszembe se jutott. Pedig egyszer egészen közelről figyelmeztetett Juhász Ferenc szavaival egy bujtogató Hang. Valamikor a hatvanas évek elején a „Nyugat-Berlinnek" elkeresztelt presszó félhomályában ültünk s Ferenc arról beszélt, hogy a kortársi magyar művé135