Csoóri Sándor: Esztergomi töredék

Tartalom - MŰVEK ÉS NAPOK (1979-1990)

valami összeállt, kikerekedett, valami befejeződött. De lehet, hogy ez a megnyugtató pillanat is túl gyorsan elhamvadna. Me:t az írás, és mindenekelőtt a versírás, nem véglegesít igazán semmit: inkább újabb és újabb ösztönzést ad, mivelhogy a költészet szakadatlan kezdés, örökké ismétlődő szeretkezés. Ha láttatni akar valamit, sohase a vége felől akarja bemutatni, hanem a keletkezés mámorában. Hogyan is vélekedett erről Paul Éluard? Azt állítja, hogy „a költő az, aki inkább ihletet ad, mintsem az, aki ihletett". Ne bonyolódjunk vitába a nagy franciával, hiszen amit mond, az is inkább csak sugalmazás, mint végérvényes gondolat. * Költészetről beszélek egy közönséges nyár végi napon, az érdektelenség világnapján. Kissé feszengve beszélek róla, mint aki álarcos emberek között a nyílt tekintet méltóságáról dadog. A szemek hatalmáról, amikor egyetlen szem se néz vissza szemünkbe. De hát a látszat mindenképpen az, hogy korunkban végleg bealkonyult a verseknek, mert ma az embereknek nem költészet kell, nem „líra", hanem repülőjegy, csapongó, színes képesújság, tévéizgalom és tévébosszúság; apró görög szigetek kellenek, ahol a régi nagy kultúrák helyén mezítelenül lehet kóborolni a mezítelen idegenek között; ahol a napsütés ír verset a nők csípejére, combjára, mellére. Másként kifejezve: semmi se kell, ami megfoghatatlan, csak ami megragadható, megehető, elfogyasztható; semmi, ami túlságosan talányos, ami távolról jön és távolra megy. A „modern ember" nagyarányú dolgok közt él kisszerűen. A bőrén kívül csupa meghökkentő esemény zajlik: szörnyűségek, háborúk, holdat körberöpködő csodák; a bőrén belül pedig többny ire egy összezsugorított egzisztencializmus hétköznapi kérdései kavarognak. Élni akar hétfőtől keddig, keddtől szerdáig, berendezett és fölporszívózott világában, élni társadalmi lényként, mintha sohasem lett volna természeti lény. S minél inkább megnőtt ennek a társadalmi lénynek a környezete, szellemi és érzelmi igényei annál szűkebbb körbe szorultak vissza. A nyertes lassan elveszíti saját magát. Érintsünk meg egy kirívó példát: a hit kérdését. Az Isten az európai ember számára évszázadokon át nemcsak a felettes én volt, de mérce és mérték is. A nagyság serkentője. Rangjától és jelenlététől nagy távlatok nyíltak előre-hátra az időben, s az egyén a végtelenség huzatát érezhette önmagán átáramolni. S napjainkban, az Isten meghanyatlásával, nem csupán a vallásos hit, az istenhit csappant meg a világban, hanem az az őshit, amely száz változatban is a mozgatónk volt. Bárhogy mentegessék is némelyek a tudományt, azt hiszem, cáfolhatatlan, hogy ateizmusával párhuzamosan, sajnos, az emberhitet is alaposan szétzilálta. Megrongált hitűek között hogyan is beszélhetne fesztelenül az ember a költészetről? * Pedig a feladat elháríthatatlan. A költészet helyzetéről beszélni, a mi európai földrészünkön, egyértelműen azt jelenti, hogy az ember, illetve az emberiség helyzetéről beszélünk. Ugyanis a klasszikus és a keresztyén világszemlélet a 106