Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Esztergom Babitsról

Élete vége kínok szüntelen sorozata lett, de ő bajait egy magasabb hivatást érző szent türelmével tudta viselni. Fájdalmában még jajgatni sem adatott meg neki, mert hangja sem maradt meg ahhoz. Ez év nyarán már csak ritkán kerestem fel. Sokat hallottam közös barátainktól róla, mégis az élőbeteg annyira megrendített, hogy szinte szenvedést okozott. Fájt nekem látni, hogyan semmisül meg az ember. Ügy hatott már, mint egy egyiptomi domborműről lebillent alak, ágyba fektetve. Pedig ő még így is társaságbeli, világot látott úr volt, leplezte mosolyával az én zavaromat, testi kínjait és zaklatottságát. Utolsóelőtti alkalommal, hogy fent jártam, kezemet szorongatva panaszolva suttogta: - Hűtlen lettél hozzám, - nagy obb érthetőség kedvéért még le is írta a blokk lapján. Legutolsó könyve „Írók két háború között" korrektúrájával bajlódott ágyában fekve, egyes részeket újra írt, vagy hozzátoldott; ezeket a pótlásokat ragasztgatta kovásszal, a kiszedett hasábok szövege közé. Igen hálás volt a segítségért, mert mint mondta, nem tudott volna holnapra elkészülni. Munka közben alig esett szó közöttünk, inkább csak mint a némák mutogatással értettük meg egymást. Azután, hogy halála előtt néhány nappal fent voltam az Előhegyen, már csak az ápolónővér közvetítésével tudtunk szót váltani és 92