Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Babits Esztergomról

még a ruhájuk is lobogna! Sajnálom, hogy nem kaptak helyet valamely múzeum védett termeiben, s mégis örülök, hogy így látom őket, ebben a szabad és magaslati perspektívában, a heroikus felhők hátterén! Szinte természetesnek érzem, hogy mögöttük a tragikus élet szcenáriája szorítja össze a szívemet, s a festői domb, ez az olaszos ultraTabán, így közelről nézve, a proletárnyomor rossz szagú és szennyes sikátorait leplezi le. Mégis kissé lehangolva megyek tovább barátaimmal, s azt magyarázom, hogy e magyar Firenze, a papok csöndes fészke, szegény, elhagyott, visszafejlődött hely, népe már csak senyved a szomszéd, gyárral és bányával pöfékelő Dorog füstjében. [. . .] — De itt az idegenforgalom! — biztatnak vendégeim, a magyar Firenze plakátjaira mutatva, melyek ugyan nem annyira a művészettel csábítanak, mint a sporttal és stranddal. Érzem, hogy az élet elkanyarodik az én firenzei ábrándjaim mellett. Mi meg lekanyarodunk a Dunához, a szigetre, ahol Balassa Bálint elesett, az első nagy magyar költő, 1594ben, Esztergom ostrománál. Egyik vendégem, fiatal magyar költő, a túlsó partot nézi, ahol pár nyurga gémeskút ágaskodik [. . .] Visszatérünk, folyton a Duna mentén, a papi városrészbe, hol a Sötét kapu vár, e hűvös alagút, s a nagy szemináriumok és kanonokházak, s barokk terek és parkok, hol fiatal társam a Pázmány Péter jezsuita barokkját 28