Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Látogatás Babits Mihálynál

idejcre a legmezítelenebb, legvérzőbb szavú tanítója lesz nemzetének? Mikor meghalt, sokan úgy érezhették: elhagyott bennünket, nem érdemeltük meg bibliába illő áldozatát. Isten megelégelte a süket fülek közönyét s a költő szenvedését. A kép pillanatra végképp elsötétedett: körül a háborúba borult ország, s a „hegyen" - Babits utolsó verseinek többször visszatérő jóslataként - a halott költő, népének halott prófétája. Semmi kétség, Babits utoljára ezt a szerepet már nemcsak vállalta, de egyenesen kívánta, nemcsak áldozat volt, hanem az is akart lenni. Halála: intés és engesztelés volt egyszerre. De mi akkor csak büntetést láttunk benne, s a legtöbben még csak tudomásul se vették csodálatos viaskodását és pusztulását, ' Az Előhegy ma is a régi, ha új villák közt vezet is az út Babits Mihály kis „fecskefészkéhez". De maga a „fecskefészek" bizony sok változást ért meg az elmúlt húsz év alatt. A költő halálával gazdátlanná vált, s kikezdte a pusztulás. Kísértetlak, panaszolja Török Sophie már a gyász első fájdalmában is, s ahogy telnek-múlnak az évek, a törékeny kis lakot lassan szétszedi az idő: a szél, az eső, s végül a mindent felejtő gaz: a süket föld, s az utókor közönye. De a „pusztába kiáltott szó", tudjuk róla jól, nem maradhat örökre néma. Épp az a bizonyos „pusztába kiáltott szó" nem. Az igazságnak már az is elég, ha elsuttogják, magától él 147