Bodri Ferenc [összeáll.]: Babits és Esztergom

Látogatás Babits Mihálynál

így él a költő Esztergomban, „versenyt az esztendőkkel". Nyugalma bármilyen táblabírói, mégse nyugodt nyugalom. Ha a posta jő, mindig megdobban a szíve, és úgy érzi, hogy egyszerre, „ing a domb, leng a ház s nyugalmam hajlong, mint levél az ágon". Távoli földrengéseket érez s közeli csatazajokat hall. O a magyar élet szeizmográfja ma kifinomult érzékenységével az Előhegyen csakúgy, mint a pesti barlang elefántcsonttornyában. Nézem, mit olvas: Trockijt. írógépében megkezdett papírlap: Sliakespeare-fordítás. De közben dolgozik az ő sajátos látását tükröző európai irodalomtörténet második kötetén is. Napjait „sorra fölgyújtják az esték s egyikben sem tud megpihenni soha". Ha lázas és hánykolódó a magyar corpus, a láz kiütései bizonyosan az ő testén jelennek meg, mint látó szüzeken Krisztus stigmái. Csak amíg az Előhegy napfényben fürdik, amíg a kertet kicsi Ildikó kacagása csengi be, addig tudja élni a maga életét. Különben benne retteg és benne viaskodik az egész megbomlott Európa félelme - önmagától. Valamikor ezt az „elefántcsonttoronyban élő" költőt fogják magasztalni e század ádázatai közt az ember éber lelkiismeretének, kit előőrsül állított ki a kor az esztergomi Előhegy homlokára. Pásztortűz, 1934, 431-432. I. 110