Beke Margit [et al.]: Vitéz János emlékkönyv
Tartalom - Szakály Ferenc: Vitéz János, a politikus és államférfi
olyan társaságot verbuválni, amelyben magvas elmélkedésekkel ütik agyon az időt, a jelek szerint mindebben magasabb célok vezérelték, mint partnerei java részét. Míg a kor átlag-vándorhumanistái — beleértve a legnagyobbakat, így például magát Aeneas Sylviust is — képzettségüket az érvényesülés eszközének tekintették és készséggel bárkinek áruba bocsátották tollúkat, aki azt megfizette, Vitéz szeme előtt — aki végül is csak „levelező tagja" volt e céhnek — a szülőföld felemelése és a magyarországi társadalom kiművelése lebegett. Bár erről inkább csak mások nevében vallott, meghatározó élménye az ország fenyegetettsége és zilált belső viszonyai között feszülő kiáltó ellentmondás volt, amely hovatovább jövőjét is fenyegette. Belátta, hogy nem elegendő az általánosságban mozgó törökellenes propaganda és a „keresztes" összefogás — egyházi és humanista körökben olyannyira divatos — szólamszerű szorgalmazása, a magyar társadalmat belülről is meg kell reformálni, hogy felnőjön a hatalmas feladathoz. Miközben az új stílus követelményeinek megfelelően antik reminiszcenciákkal díszített leveleivel és beszédeivel bizonyítani igyekezett, hogy Magyarország méltó a keresztény világ támogatására, a maga magasabb nézőpontjáról élesen bírálta a magyar társadalmat. Mint már említettük, lelki szemei előtt ogy jól megszervezett, központilag irányított és saját törvényeit tiszteletben tartó Magyarország képe lebegett. Ellentétben kortársai többségével, ő tisztában volt hazája visszamaradottságával, és mélységes aggodalommal figyelte, hogy az egységesülés helyett a széthullás irányába halad. Számos olyan elem, amely mindmáig jellemzője a magyar társadalombírálatnak — így a „parlagi" Magyarország és a „pallérozott", követésre érdemes példaként megjelenő Nyugat szembeállítása, a sajátosan magyarnak minősített közbűnök (pl. a „falánk irigység,") dühödt ostorozása —, nála jelenik meg először. 6 3 Vitéz azonban nem tartozott azon társadalomkritikusok közé, akik beérik a hibák és visszáságok katalogizálásával: jól tudta, hogy mindez konkrét „kibontakozási program" nélkül többet árt, mint használ. Arra törekedett, hogy megsokszorozza a hozzá hasonlóak számát. Részben úgy, hogy a tehetségesnek ítélt ifjakat saját költségén külhoni (itáliai) universitásokra járatja és hazatérésük után beépíti őket a kormányzatba, részben úgy, hogy itthon is megteremti számukra a felsőfokú ismeretek megszerzésének lehetőségét (Academia Istropolitana, 1465). részben pedig úgy, hogy — egyetemi oktatóként vagy udvari társalkodóként — neves külföldi tudósokat csábít Magyarországra. 1'' 1 Ha programadó és szervező — vagyis: államférfiúi — tevékenysége felől közelítünk, egy határozott, mondhatni: robusztus, ha gyakorlati politikusi működése felől, egy bizonytalan, könnyen félreállítható személyiség képe bontakozik ki Vitéz életútjának vizsgálata során. Ügy tűnik, Vitéz karakteréből hiányzott a mindennapi politizálásához szükséges átütő erő, kíméletlen céltudatosság, a képesség az egyszer már megszerzett pozíciók megtartására és kibővítésére. Ez lehet a magyarázata a sok megtorpanásnak, s annak, hogy Vitéznek végső soron sohasem sikerült kikerülnie nagy kortársai árnyékából. S ha fellázadt az eszköz-szerep, ellen, bizony gyakorta melléfogott, s kísérletei leginkább arról győzhették 34
