Békássy Jenő: Komárom és Esztergom vármegyék ujjáépitése Trianon után

Esztergom vármegye és Esztergom szab. kir. megyei város tizéves történetének vázlata. Írta: dr. Sántha József

trónusára kívánt emelkedni — és fájón meredt a semmiségbe, midőn Mohács alól jöttek a jajgató gyászmagyarok s hírül adták, hogy a Máriás zászló helyett nemsokára lófarkas lobogót fog lengetni az ősi hegyfokon az idegenné szilajult kárpáti szél. Sziklák a vonásai... A néma ajkak hangtalanul is beszélnek a török járom pusztításáról és keserűségeiről. Majd harcok riadnak, s a kereszt triumfál ismét a megszentelt ormokon. Aztán is sok mindennek részese: meghordja Rákóczi a Máriás lobogót, mígnem a Majtényi síkon lehanyatlik a magyar zászló és Esztergom is a lanyhaság sok évtizedeibe merül. Es a kőarc, a magyarság e természetadta monumentális hősi emlékműve, 1848 viharai, s 1867 büszke fejlődésű évei közt magábazárt gondolatokkal jut el a világháború szörnyű vérárja után a nagy világégés befejeztéig. S amíg a város békés falai közt nem a háború technikai csodái ülik a győzelem orgiáit, hanem a visszatérők féktelen lelke robbantja az öröm, a közömbösség, vagy talán a lethargia riasztó lövedékét, -— tán megtelik ez az arc könnyel a szemek gödreiben, de mutatni mit se mutat, s ,éppen ez a változatlan némasága ad neki valami szimbolikus erőt: mintha a város egyik legnagyobb fiának, Ottokár püspöknek aranyszája kiáltaná a város és az egész magyarság felé a kőkolosszus ezeréves ajkai közül a rejtelmes igét: Dum spiro, spero!... Magyarok, esztergomiak, — én végigéltem a város és a magyar történelem ezer évét; vigyáztam rátok jó- és balsorsban, s most is csak egyet mondhatok, fájó a amíg élek, — amig vagytok, amíg a Magyarok Istene éltet, — mult, rettenetes a jelen, de „Dum spiro, spero", — amíg vagyok, addig van remény, mert az ezerév viharai után e sanyarú időket is át kell élnünk, s nekünk, a lesujtottaknak, a megalázottaknak kell előkészítenünk a jövendő Magyarország új ezredévre szánt épületét. * * * E sorok írójának az a feladata, hogy Esztergom szab. kir. városának nem a régmúlt történetét olvassa le az ősi várfok e néma kőarcáról, hanem hogy azt hallgassa meg s azt írja le, mit a titkok csendjében a legutóbbi évtizedről mesél. Történetszerű feljegyzéseket írni azokról, miknek magunk is átélői voltunk, —amelyeknek emlékezetébe tehát a magunk egyéni felfogását viszsziik s természetesen helytelenítünk minden mást, mi azzal ellenkezik, feljegyezni azt, minek nem minden részében voltunk aktív résztvevők, viszont maguk az irányítók, az alkotók is köztünk vannak, hogy helytelen megítélésünket lépten-nyomon a fejünkre olvassák, — biz ebből távolról se alakulhat ki a horátiusi monumentum aere perennius. E sorok nem lehetnek a történetírói objektivitás emeltfejű megtestesítői. A jellemzések nem lesznek sokszor teljesen zártak, s módot adnak az olvasónak, hogy a hézagokat a maga egyéniségének felfogásával töltse ki megszakítatlan egésszé; az is bizonyos, hogy mások átéltek, vagy felkutathattak e tíz évről sokkal több eseményt, mint amennyit mi előadunk, de — ismételjük — 22