Bády István: A Bazilika árnyékában

1956

I Néhány nap múlva, a mende-mondák tisztázása érdekében, egy bizottság vizsgálta ki az ügyet. Így tisztázódtak a szomorú események. A Nemzeti Tanácsi közbelépésre a halottakat a kerti udvarról adták át a hozzátartozóknak. Azt mi nem tudtuk, hogy a parancsnok mit szándékozott tenni, hiszen az első zűrzavarban valószínűleg maga sem tudta, mit tegyen, mi lett volna jó. Ha akkor mindjárt kiadja a halottakat, talán még nagyobb lett volna a felzúdulás, a veszedelem és esetleg újabb tüntetés kezdődik, s akkor talán a tömeg tényleg megrohamozza az épületet, amelynek minden bizonnyal még sokkal több halálos áldozata lett volna. Meggyőződésem, hogy azok, akik az autóbuszban ültek és bementek a Sötét-kapuba, mind ártatlanok voltak, azt sem tudták, hogy őket hová viszik. És talán maga a gépkocsi vezetője, K. A. tokodaltárói lakos sem gondolt arra, hogy miért van ott katonaság, és miért állja útjukat. Az elesettekből négy esztergomi, tizenhárom pedig a környező falvakból való volt. A felbolydult élet Esztergomban öt nap alatt visszatért medrébé. November l-jét, a mindenszentek napját - amely hétköznapra esett — az egész város lakossága, hosszú évek után újból megünnepelte és az elhunyt szeretteinek szentelte. Az N. T. november 2-án a tárgysorozat első pontjában a munkafelvétellel kapcsolatban általános határozatot hozott, melynek értelmében az egész város területén 1956. november 5-ével (hétfőn) a munka megindul. Ugyanez vonatkozott a tanítás megkezdésére is. Még aznap az N. T. röpiratban közölte a lakossággal a munkakezdés elrendelését. A Nemzeti Tanács tagjai a gyárak, üzemek, intézmények küldöttei voltak, akik így közvetlenül is értesítették a dolgozókat a Nemzeti Tanács mindenkori határozatairól, j November 3-án is békés, várakozó hangulat volt — az új magyar élet békés megindulásában bízva. Őszinte örömmel vártuk, hogy hétfőn már ismét dolgozhassunk. Noyember_4-érL.hajnalharL^arra ébredtem, hogy Mitter József barátom zörgeti az ablakomat: azonnal kapcsold be a rádiót! Nagy Imre kétségbe esett segélykérő szavait hallottam. Életem egyik legnehezebb napja következett. Rohantam be a városházára. Lassan gyülekeztünk — egymásra váró-tekintő szemekkel. Még csak tanakodtunk - mitévők legyünk: ellenálljunk-e? osszuk ki az összes fegyvereket — vagy . . . ítéljen felettünk az utókor?