Hídlap, 2011 (9. évfolyam, 1–35. szám)
2011-10-22 / 31. szám
A világba kiáltott szabadságvágy Esztergom 1956 címmel jelent meg a forradalom idei évfordulója előtt az a kötet, melyet Cseszka Éva történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense írt. Esztergom forradalmáról ezúttal e könyv alapján elevenítjük fel a jeles, 1956. októberi napokat. A szerző az Esztergom 1956 című könyv egyik fejezetében egy esztergomi szabadságharcosról elmondja, hogy az részt vett a fővárosi, oroszok elleni harcokban a Corvin-köznél. A megtorlás időszakában aztán, pont nyugatra menekülése előtt az oroszoknak elfogták őt és halálos ítéletet mondtak felette. Gazdagh Sándor szabadságharcos életének e legfontosabb része önmagában is jól jelképezi az 1956-os forradalmat, hiszen bár elfogói összeverték, kivégző osztag elég állították, és rá is lőttek, kétszer is (egyszer közvetlen közelről), súlyos fejsérülései ellenére túlélte mindezt, és később sikerült emigrá- lása. Rajta keresztül is példa, hogy máig elpusztíthatatlanul él a nemzet lelkében a forradalomba vetett hit, a szabadságért való küzdelem vágya. Esztergomban ilyen és ehhez hasonló hősök százai, ezrei álltak ki az évek óta eltűrt igazságtalanság és terror diktatúrája ellen 1956 őszén. Az idézett történész sokak után, és remélhetőleg még többek előtt újra belelapozott a korabeli leírások, szemtanúi elbeszélések, krónikák oldalaiba, melyek alapján az esztergomi „56” nem is azon a bizonyos október 23-án kezdődött, hanem két nappal később, október 25-én. A fővárosi fellángolásról és forradalmi kezdetről természetesen órákon belül értesültek az esztergomiak is, mint később kiderült, a tatabányai és az esztergomi középiskolákban, a budapesti hírek hatására egyre több diák tervezte, hogy csatlakozik a felkeléshez valamilyen tiltakozás formájában. Esztergomban először így október 25-én történt konkrét esemény, ekkor már délelőtt több helyi üzem homlokzatáról leszedték a tiltakozók a kommunista diktatúra jelképének számító vörös csillagot, délután már a középületekkel is ugyanezt tették. Délután a Széchenyi téren volt egy spontán tüntetés, melyen diákok, mégpedig a Bányagépészeti Technikum diákotthonának lakói is részt vettek. A tüntetés részeként a diákok a városháza padlására jutva, onnan a homlokzatról leszedték az ötágú, vörös csillagot. Az egyre több embert megmozgató forradalom e napon Esztergomban este az utcára hívta a helyieket, akikhez a diákok is csatlakoztak. A tüntetők a városháza elé mentek először, majd onnan jelszavakat skandálva, Kossuth-nóták, a Himnuszt énekelve, magyar zászlókat lengetve vagy kezükben gyertyát tartva mentek a Hősök terére. A téren dőlt el, hogy a tömeg a Vak Bottyán laktanyához megy, melyre 23 órakor került sor. A laktanya parancsnoka fogadta a tüntetőket, akik azt követelték, hogy a bent lévő bakák álljanak a forradalom oldalára, de a parancsnok közölte, hogy a katonánk nem hagyhatják el a létesítményt. A tüntetők ezután belenyugodva a parancsnok válaszába visszatértek a belvárosba, majd az Erzsébet parkban lévő Sobieski-szoborhoz, illetve a Sötétkapuhoz mentek. A korábbiakhoz hasonlóan ezeken a helyeken is a Nemzeti dalt és a Himnuszt énekelték. Az akkori vezérkari főnök minden alakulatnak kiadott egy parancsot, mely szerint minden létesítményük homlokzatára, jól látható helyre ki kell tűzni a nemzeti lobogót, valamint hangszórókat kell kitenni a laktanyák ablakaiba, hogy amennyiben megtámadnák a civilek az épületet, akkor azon keresztül fel lehessen szólítani őket a távozásra. A parancs szerint csak abban az esetben lőhetnek a katonák, ha a felkelők be akarnak az épületekbe törni, illetve ha fegyverrel támadnak. Ezen az első forradalmi napon Esztergomban különösebb atrocitás nem történt. Másnap, október 26-án délelőtt ismét tüntettek az esztergomiak a főtéren, a gyárakban, üzemekben már nem folyt munka, az iskolákban szünet volt. A városháza erkélyéről szavalatok elhangzása után leeresztették és széttörték Rákosi Mátyás diktátor szobrát. Később a bíróság, illetve börtön elé ment a tömeg, ahol a politikai foglyok kibocsátását követelték, mivel a börtön vezetése ezt megtagadta, a tömeg betörte a kaput, illetve a zárkaajtókat. A 13 kiszabadított rab között ugyanakkor köztörvényesek is voltak. A tömegből többen úgy döntöttek, hogy a volt szeminárium épületében lévő hadosztály parancsnoksághoz kell menni fegyverekért, ennek a döntésnek a híre elért a hadosztály parancsnoksághoz is. A tömeg egy része gyalog, egy része egy busszal ment ide fel, a nemzeti színű lobogókkal feldíszített, zsúfolásig telt buszt tankágyú lövése és az épület ablakaiból leadott géppisztolylövések fogadták. A számtalan sebesült mellet tizenöten haltak meg. A sebesültek számát 60-70-re teszik a kutatók, de mivel nem minden sebesült ment kórházba, ezért nincs pontos adat, tény viszont, hogy az esztergomi kórház orvosai, ápolói emberfeletti munkával mentették a sebesültek életét. A város egyedülálló, és máig számos kérdőjelet maga után hagyó tragédiájával mindörökre beírta magát az 1956-os forradalom történetébe. Ez a történet pedig a szabadság iránti olthatatlan vágyat megtestesítő hősök és az irántuk tiszteletet tanúsító utókor emlékezőinek históriája is. ESI KULTÚRA címlapon IX ÉVFOLYAM / 31. SZÁM 2011. OKTÓBER 22. 15
