Hídlap, 2011 (9. évfolyam, 1–35. szám)

2011-03-12 / 9. szám

KULTÚRA „Megkaptam Isten segítségét...” Sok olyan szolgálatot kaptam, amely félelemmel töltött el, és teljesítésükhöz magamat elégtelennek tekintettem. Tel­jesítésükhöz megkaptam Isten segítségét. Nem azzal, hogy engem vagy a körülmé­nyeket változtatta meg, hanem jólelkű segítő társakat állított mellém. Megkö­szönöm Istennek mindazt a segítséget, amelyet a munkatársaimon keresztül nyújtott nekem. Köszönettel gondolok mindazokra, akik segítettek feladataim végzésében. Sokszor nehezedtek rám nehéz felada­tok, megoldhatatlannak látszó helyzetek, erőmet felülmúló körülmények. Ezeket a gondjaimat folyton Urunk elé tártam az adorációban. Mindig kaptam Tőle választ, jó gondolatot, belső megnyug­vást, vagy erőt a továbbhaladásért. Hálát adok Istennek minden útmutatásért, lel­ki megerősítésért, amelyeket az adoráció csendjében nyertem el. Hálaadásomban különösen is megem­lékezem arról a két eseményről, ame­lyekben kézzelfoghatóan megtapasztal­hattam a Gondviselés segítségét. Ezekről már többször megemlékeztem, de a mai hálaadásomban külön is megemlítem. „Eszköz a Gondviselés kezében..." Gondot jelentett a Szovjetunióhoz tarozó Kárpátalján élő hívek lelkipásztori ellá­tása. 1988-ban az orosz ortodox millen­nium alkalmával a pápai delegáció tagja­ként Moszkvában voltam, ahol a szovjet vallásügyi miniszterrel történt tárgyalás­ban megállapodtunk a kárpátaljai kato­likus egyház segítésében, hivatalos láto­gatásában. De Kiev ellenezte a hivatalos kárpátaljai utazásomat, és úgy látszott, hogy nem sikerül a segítő terv megvaló­sítása. Abban az időben járt Magyaror­szágon Jakoblev, az akkori Szovjetunió második embere, akinek - útban Pozsony felé - Esztergomi programot szerveztek, amelynek keretében engem meglátoga­tott. Előterjesztettem neki a kárpátaljai utazásom problémáját, mire ő kijelen­tette: szívesen látott személy vagyok Kárpátalján, szervezzem meg az utamat. A teljesen véletlennek látszó találkozás volt eszköz a Gondviselés kezében, hogy a kárpátaljai katolikus hívek lelkipásztori segítséghez juthattak. A másik esemény a Szentatya lelkipász­tori látogatása volt. 1988-ban gondolni sem lehetett a Szentatya látogatására, részint, mert nem rendelkeztünk meg­felelő szervezeti felépítettséggel, részint az anyagiak hiánya miatt. Akkor nyáron Budapesten járt Spadolini, az olasz felső­ház elnöke. Amikor elbúcsúzott a Grósz Károly miniszterelnöktől, az ajtóban még feltette neki azt a kérdést; a pápa miért nem látogathat Magyarországra? Azt a választ kapta a miniszterelnöktől, hogy jöhet Magyarországra, amikor jónak látja. Ez a véletlennek látszó esemény indítot­ta el a pápalátogatás előkészítését, amely csak három év múlva, 1991-ben történ­hetett meg. Akik visszaemlékezünk erre az eseményre, megtapasztaltuk, hogy a Szentatya látogatása a lehető legjobb idő­ben történt. „Isten csendes jelekkel szól az életünkben..." Hálaadásomban felsorolás nélkül kiemelem azt is, hogy egész életemben megtapasztal­tam a Boldogságos Szűz anyai pártfogását. Pappá szentelésem a Magyar Szentföld Fáj­dalmas Szűz kápolnájában volt, püspök­szentelésem után Búcsúszentlászlón ajánlottam szolgá­latomat az ő párt­fogásába, és tíz nap múlvaMátraverebély- Szentkúton köszö­nöm meg pártfogá­sát a többi ferences jubiláló testvérem­mel. És bizalommal kérem pártfogását életem hátralévő részére is. Hálaadásommal kiemelem a pap­testvérek felé, hogy a papi élet nagy segítője az Istentől jövő jelek felisme­rése. Isten csen­des jelekkel szól az életünkben, a papi életben is, de ezek a csendes jelek haté­konyak. Aki fel­ismeri az Istentől jövő jelekben Isten gondviselő szere- tetét, amellyel irá­nyítja életünket, nem mindig saját elgondolásunk sze­rint, sokszor áldozatot és lemondást is megkívánva, az erőt és biztatást nyer a papi hivatás feladataihoz, szívesen áldozza életét a hívek közösségének, és örömmel teljesíti a sokszor nehéz és áldozatos papi szolgálatot. Isten nagy jótéteményeinek a szemlélé­sével kiemelem a hívek felé, főleg a ferences gimnázium diákjai felé, hogy teljes bizal­mat érdemel a zsoltáros szava: „Vesd az Úrra gondodat, ő majd gondoskodik rólad, és nem engedi soha, hogy az igaz meginog­jon.” (Zsolt 54,23) Isten gondviselő szere- tete nem a mi elgondolásainkat követi, de Isten gondviselő szeretetére fel lehet épí­teni a jövőt, az egész életet. Szent Ferenc példája is beszédesen mutatja annak az ilyen életnek a szépségét és értékét. Visszatekintve a hatvan esztendőre, a zsoltáros szavaival fohászkodom: „Adja­tok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké szeret minket.” (Zsolt 117,1) Isten szeretetének ily sok megnyilat­kozása mellett még jobban látom papi életem .gyengeségeit, bűneit, hibáit, mulasztásait. Az evangéliumban szerep­lő vámos templomi imája él a lelkemben: „Isten, irgalmazznekem, bűnösnek.” (Lk 18,13) Bizalommal kérem Urunktól az ő irgalmas, megbocsátó szeretetét. Előre tekintve kérésem, amit minden­nap a szentmisében a pap a szentáldo- zás előtt imádkozik: „add, hogy mindig ragaszkodjam törvényeidhez, és soha el ne szakadjak tőled.” És életem végéhez közeledve - Szent Pál szavaival élve - bizalommal kérem Urunk Jézus Krisztustól azt a kegyelmet, hogy „örömmel várjam eljövetelét”. (Vö. íTim 4,8). IX. ÉVFOLYAM / 9. SZÁM / 2011. MÁRCIUS 12. > hidlap.net 23

Next

/
Thumbnails
Contents