Hídlap, 2011 (9. évfolyam, 1–35. szám)
2011-02-26 / 7. szám
Boszorkányok pedig vannak? Mielőtt rátérnénk a hazai boszorkányság, illetve boszorkányperek tárgyalására, szükségesnek látszik tisztázni magának a kifejezésnek a tartalmát. A gonosz, ártó lényekben való hit egyidős az emberiséggel. Ennek a hitvilágnak az egyik szereplője a romlott, borzasztó, vasorrú, ártó hatalmú boszorkány. Ahogy a kereszténység elterjedt, a boszorkányt az általában vett Gonosz szolgálója helyett a Sátán szolgálójának tartották, akivel fertelmes paktumot kötött az emberiség megrontására. Az Európában lassanként elterjedő babona a 15. századra tömeges boszorkányüldözéssé fajult és a máglyákon ezrével égtek el a „Sátán szeretői”. Magyar- országon a boszorkány a népmesék rosszindulatú, emberfeletti hatalmú, idős asszonyalakjainak gyűjtőneve, akiknek alakja gyakran összefonódik a vasorrú bábáéval. A boszorkányok egyik elnevezése a magyar nyelvi tájakon a bűvös-bájos, bü-bájos volt, tevékenykedése pedig a bűvölés-bájolás. Értelemszerűen e szavak jelentése a gonosszal, a romlottal kapcsolódott össze. Könyves Kálmán 1100 körül, az esztergomi zsinaton kelt törvényei, melyek enyhítettek Szent László szigorú dekrétumain, az 57. paragrafusban, a következőképpen rendelkezett a dolgot illetően: „A boszorkányokról pedig, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálatot ne tartsanak.” A legendásan bölcs uralkodó törvénye a későbbiekben feledésbe merült, hiszen még a 16-18. században is tudunk valóban létező és szigorúan kivizsgált boszorkányperekről, melyek a későbbi korok tévedéseként bizony szedték a maguk áldozatait. A perek kegyetlen kínzásokkal kicsikart bűnvádi eljárások voltak, melyek eredményeként a magukat végül boszorkányoknak vallókat máglyára ítélték, noha a vallomások kényszer hatására születtek. A kényszer oly módon történt, hogy a vádlottat kinyújtott karjánál, vagy hátrakötött kezeinél fogva a levegőben lógatták, miközben a lábaira súlyokat helyeztek. Boszorkányperek a megyében A megyei törvényszék jegyzőkönyveiben még a 18. században is több hasonló eset olvasható. Checby István megyei ügyész a megyei törvényszék előtt azzal vádolta az egyébként már bilincsben előállított Leszy Erzsébetet, hogy - nem tudni mitől indíttatva, és micsoda lelkiismerettel viseltetve -, az isteni és a világi törvényektől sem rettegve, magával az ördöggel cimboráit, akinek a segítségével okos és oktalan állatoknak ártott, sőt elfogatása előtt minden liszt és más előkészület nélkül kenyeret sütött és más, sokféle ördöngösséget müveit. Mindezek alapján az ügyész kérte, hogy az érintett asszony a jelenlévő „gonosztevő” és társai kivallatása érdekében csigára, majd pedig bűntársaival együtt máglyahalálra ítéltessék, amit haladéktalanul hajtsanak végre, bár az ítélet végrehajtását további tanuk meghallgatásáig elhalasztották. 1702-ben Torma Kata asszony ellen indult hasonló bűnvádi eljárás az általa elkövetett „boszorkányságok, babonaságok és ördögségek” címén. Jellemző, hogy egy KULTÚRA hasonló per indult nem sokkal később, melyben Nagy Benedek tanú előadta, hogy egy időben bátyjának a lába „felzsugorodott”, mire ő maga szólította föl a vádlottat, hogy gyógyítsa meg, egyébként megégetteti. Az asszony iránt támadt gyanúja onnét eredt, hogy parázs esvén az asszony lábára - amint mástól hallotta -, azzal fenyegette meg öccsét, hogy amíg él, meg fogja ezt emlegetni, amint ez hamarosan be is következett. Tudni kell, hogy akkoriban minden szabad királyi városnak volt önálló törvényszéke, melynek tagjai a főbíró és a szenátorok voltak. Már a kora reggeli órákban a városháza erkélyén elhelyezte a várnagy a pallost tartó hatalmas kart, a hatalom jelvényét, hirdetvén, hogy a szabad királyi városok pallosjoggal rendelkeznek. Ebből adódóan az elöljáró és a törvényszék élet és halál ura volt. Már maga a monumentális jelenség érdeklődők százait vonzotta, akik természetesen a következő ítéletre, illetve ítélethirdetésre várakoztak. Az eljárás kezdetét a városháza tornyában elhelyezett harang jelezte. A formaságok és a tárgyalás bevégeztével a törvényszék nem vonult vissza, hanem haladéktalanul meghozta az ítéletet. Az elítéltet azután bevezették a térre és kalodása helyezték, nyilvánosan megseprűzték, illetve egyházkövetés esetén a templom lépcsőjére ültették, fejébe toll vagy szalmakoszorút húztak és az ilyen bűnöst bárkinek joga volt megköpdösni. Rosszabb esetben, mint az említett boszorkánypereknél, az elítéltet nyilvánosan máglyán megégették, vagy a piacon emelvényt ácsolták és nagy tömeg jelenlétében előbb kerékbe törte vagy csonkította, majd lefejezte a bakó. Az akasztás a város külső részén, rendszerint egy e célra választott „akasztódombon” történt. „Boszorkányok pedig nincsenek...” deklarálta egykor Könyves Kálmán. Gazemberek, bűnözők ma is léteznek, de hogy boszorkányok voltak-e, (vannak-e) azt Valószínűleg csak az Isten tudja. Jómagam a bölcs uralkodóval egyetemben vallom, hogy nincsenek. IVARGA PÉTER DÉNES IX. ÉVFOLYAM / 7. SZÁM / 2011. FEBRUÁR 26. > hidlap.net
