Hídlap, 2011 (9. évfolyam, 1–35. szám)
2011-02-26 / 7. szám
KULTÚRA ESZTERGOM-EMBEREK A zongorától Aki valaha megfordult a ma Zsolt Nándor nevét viselő esztergomi zeneiskolában, kétségtelenül tudja, ki Marosi Miklós tanár úr. A régi esztergomiak pedig emlékeznek magára a Marosi családra, akik híres vaskereskedést üzemeltettek a városban. A zongoratanítás neves művelőjével egyaránt felidéztük a régmúltat és beszélgettünk a nyugdíjas esztendők mindennapjairól.- Elmondhatom, hogy bár félárvaként nőttem fel, hiszen édesapám korán meghalt, így édesanyám nevelt bennünket, szép gyerekkorom volt. Egészen az államosításig nem is vettünk észre mi gyerekek semmit abból, ami körülöttünk zajlik, még ha nem is mindig az került az asztalra, ami korábban, vagy amit éppen szerettünk volna. Azután az államosítást követően gyermekkorunk részévé váltak a kitelepítések, a családból előbb-utóbb mindenkire sor került, és bár édesanyám igyekezett mindnek otthont adni, egyszer csak megtelt a ház, elfogyott a férőhely.- Volt valamiféle családi indíttatásod, hogy zongorázni tanul), vagy ez egy polgári családban szinte kötelező volt?- Egészen az államosításig nekem két zongorám volt, az egyik otthon, a másik az üzleti házban. Egyébként is mindenki tanult a családban valamilyen hangszeren játszani a felmenőim közül. Édesapám is nagy zenekedvelő volt, rendszeresen jártak Pestre hangversenyekre, de nagybátyám például egy-egy jó operaelőadás kedvéért akár még Bécsbe is elutazott. Hamar elkezdtem én is pötyögni otthon a zongorán, mígnem valaki azt mondta egy alkalommal, hogy „jó füle van a gyereknek, tanuljon zenét!”. Igazán tanítani az egyik kitelepített rokonom kezdett, aki szintén nálunk lakott és korábban kántortanítónő volt. Persze foglalkoztam én mással is. Egy alkalommal vándorkomédiások jártak a városban, bukfenceztek, fejen álltak 10-20 fillérekért. Olyan hat-nyolc éves lehettem, megtetszett a dolog és magam is nekifogtam a pénzkeresés ezen módjának. A nagynéném volt a legjobb, ő 50 fillért adott egy-egy produkcióért. Szépen gyűjtögettem a pénzt mozira, ilyesmire. A karrieremnek azután a Kaszás virágboltos vetett véget, ahová szintén bementem „fellépni”, a felesége meg átszaladt édesanyámhoz, hogy „nagyságos asszony a ha bukfencet akar vetni nálunk!”. No, édesanyám rögtön átjött, „kijárási tilalmat” rendelt el, minden lépésemről be kellett számolni, és hogy mindenütt legyen hangszer, hát vett a boltba is egy zongorát. Ettől kezdve azután mindenütt zongoráztam. Lehetett a szőlőig hozzá érzékem, mert nagybátyám, Fekets Laci bácsi, aki az esztergomi „úri dzsessz” egyik alapítója volt - ő egyébként hegedült - úgy döntött, hogy feltétlenül zenei pályára kell mennem. Ő vitt el Kamarás Lívia tanárnőhöz, álmaim egyik legjobb tanárához Dorogra, aki fantáziát látott bennem és egészen a felvételiig tanított. Később, amikor már kollégák lettünk, ő mondta egy alkalommal, hogy „Miklóskám, két ember volt az életemben, akivel érdemes volt foglalkozni, az egyikből tánczenész lett, a másik te voltál”. Végül hála Istennek felvettek a főiskolára, ám mire végeztem nehéz volt elhelyezkedni, olyan túlterhelt volt a pálya. Szerencsémre, ugyan egy nem egészen hivatalos kinevezéssel, az osztályvezető távollétében a személyzetis jóváhagyásával Dorogon kaptam állást. Nagy botrány volt, de a kinevezést nem lehetett visz- szavonni. Tíz évig tanítottam Dorogon, amikor is Reményi Károly igazgató úrnak köszönhetően visszakerülhettem Esztergomba. Ezt soha nem felejtem el neki, mint annyi minden mást sem, hiszen akkorra már megnősültem, megszületetett az első kislányom, nagy könnyebbséget jelentett itthon dolgozni.- Hány évig tanítottál?- Harmincöt esztendeig. Ekkor történt, hogy kaptam egy agyvérzést, amiből részben felépülve - és ebben hallatlanul nagy szerepe volt a napi gondoskodó szereteté- vel mellettem mindig kitartó feleségemnek - végül elmentem nyugdíjba. Előtte ugyan egy évig még csökkentett óraszámban tanítottam, de olyan nehéz volt, hogy feladtam. Részben, hamar elfáradtam, másrészt a műtétet követően sajnos visz- szamaradt egy úgynevezett koordinációs zavar, ami abban jelentkezik, hogy a fejemben tudom, mit kellene tennem, de az ujjaim nem követik a gondolatot.- Lettek muzsikus tanítványaid, akikre büszke vagy ?- Nem. Arra vagyok büszke, hogy bár inkább lettek mérnökök, jogászok, orvosok, de mind szeretettel emlékeznek rám és a legtöbbjük máig is le-leül a hangszerhez és szívesen zongorázik. Ez talán a legnagyobb siker, amit elkönyvelhetek magamnak.- Mégsem vagy tevéketlen, hiszen van egy régi hobbid, mégpedig a szőlőművelés.- Két hobbim van. Az egyik valóban a kert. Még alig tudtam beszélni, amikor a kórházban megkérdeztem az ápolónőt, hogy mit csinálnak az infúziós tűkkel, mert ha eldobják, inkább adják nekem, permetezéshez még jó lesz. „Maga még permetezni akar?” - kérdezte. „Örüljön, hogy él!” Nos, visszatértem és a kert valóban nagyszerű elfoglaltság, és bár vagy tizenöt esztendeje meg sem kóstolom a boromat, a kapa még nem esik ki a kezemből. A másik az imádott, gyönyörű kétéves unokám, aki a szőlő közelében lakik, naponta találkozunk, és aki a kora ellenére több mondókát, népdalt és gyerekdalt tud, mint én. Úgy érzem, hogy benne van annyi tehetség és affinitás, hogy egykor majd folytatni tudja azt, amit a nagyapja művelt, még akkor is, ha nem feltétlenül könnyű ez az út, de a kétségtelen tehetségéből adódóan - és titkos reményeim szerint - választhatja és választani is fogja. mmra IX. ÉVFOLYAM / 7. SZÁM / 2011. FEBRUÁR 26. > hidlap.net
