Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 26–47. szám)

2010-11-13 / 42. szám

Távolból Általában leginkább történelmünk azon nagyságairól emlékezünk meg, akiket a sors elkényszerített Szent Ist­ván egykor volt, vagy a huszadik szá­zad elején megcsonkított kicsiny hazá­jából. Róluk, akik hol több, hol keve­sebb esztendőt idegen földön voltak kénytelenek eltölteni, amint Rákóczi Ferenc Rodostóban, Széchenyi Ist­ván Döblingben vagy Kossuth Lajos Turinban. Pedig rajtuk kívül magyarok ezrei hagyták el ezt a hazát, részint va­lamely kényszer hatására, részint pedig mert úgy alakult a sorsuk. Ők mind­annyian másképp, mondhatjuk azt, hogy „kívülről” szemlélték azt, amitől megváltak. Hogy a város jelen közép­korú korosztálya ne ismerné a nevet, Rajner Miklós, kevéssé hiszem. Őt, aki se nem Széchenyi, se nem Kossuth, csak egy valamikor, a hódoltság idején Bajorországból Esztergomba szárma­zott família leszármazottja arról kér­deztem, hogyan is látta, látja mai ko­runk Magyarországát, miképpen szem­léli szülővárosát?- Nem véletlenségből készültek az inter­júhoz kapcsolódó fotók Babits Mihály szobra mellett, hiszen nagyapád, néhai Rajner János belgyógyász főorvos nem csupán Serédy Jusztinián és Mindszenty József bíborosok, hanem a nagy köl­tő, Babits Mihály háziorvosa is volt, amint erről a legendás Babits-fal is tanúskodik.- Amolyan három esztendős koromig vannak emlékeim kora gyermekkorom­ból. A Kossuth utcai lakás, a heti több alkalommal történt látogatás nagyapá- méknál a Rajner-házba'n, a valóban nagy családban töltött karácsonyi esték, ahol voltunk vagy húszán, harmincán. Nagy terítékek, szép régi porcelánok, mintha nem is a huszadik században történt vol­na mindez, hanem még az első világhá­ború előtti évtizedekben.- Mindennek valahogyan vége sza­kadt azzal, hogy a szüleid elválta után édesanyád Németországba ment férjhez és nyilván téged is vitt magával majd’ ezerkétszáz kilométernyi messzeségbe. Okozott benned bármiféle szakadást, törést ez a valóban nagy változás?- Ez érdekes dolog. Most, hogy ebben az évben lettem ötven éves, kicsit elka­landoztam a gyerekkori éveimben - lehet, hogy nem más volt ez, mint amolyan Amíg marad még egy valaki, csak egyetlen egy, aki megért és elfogad, addig érdemes haza jönni számvetés. Annyi bizonyos, hogy élesen emlékszem a hatvanas évek közepére, és főként arra, hogy a gyerekkorom vilá­ga nagyon színes volt. A szüleim válása ellenére ez az első hat év telis tele volt jó érzéssel, miközben megérkezve 1967- ben Kölnbe, bár rengeteg, addig szá­momra új reklámfényt láttam, az élet sokkal szürkébbnek tűnt, mint itthon, Esztergomban.- Gondolom, mindez motiválta azt, hogy Passauba költözve végül Kölnből közelebb kerültél Esztergomhoz. Mit vártál, az „itthontól” otthontól? Mit találsz majd és mit találtál?- Nos, amikor még Kölnből jártam haza - ez évente néhányszor volt esedékes- még bizony nagyon sokat kaptam vissza abból, amit gyerekként itt hagytam, egy­szerűen folyamatos volt az emlékvilágom Magyarországgal. És éppen akkor, amikor közelebb kerültem, immár gyakrabban jöhetnék, éppen most változott meg az itt fellelhető világ, ami az elmúlt tíz évben egészen drasztikusan megváltozott. Az egész ország hangulata - az én megíté­lésem szerint - más lett. De maradjunk Esztergomnál! Amíg korábban sikerült haza jönnöm és boldogan jöttem, hiszen ez a város a lelkem része volt, addig jelen­leg már sokkal nehezebb olyan atmoszfé­rát, olyan embereket találni, akik koráb­ban az életem részét képezték, akik még képviselnék az egykori értékrendet. Vili. ÉVFOLYAM / 42. SZÁM / 2010. NOVEMBER 13 hidlap.net 27

Next

/
Thumbnails
Contents