Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 26–47. szám)
2010-08-21 / 30. szám
esztergom Életút egy * választott városban Normális esetben jobbára tesszük a dolgunkat, ki így, ki úgy, ki jobban, ki rosszabbul, ám mégis talán az egyik legnagyobb pillanata az életünknek, ha a közösség, amelyben élünk és amelyért munkálkodunk elismeri, értékeli mindazt, amit adott esetben épp azért a közösségért tettünk vagy teszünk. Egy emlékplakett bár forintokban nem fejezhető ki, anyagiakban nem realizálható, de inspirálhat a továbbiakra vagy egyszerűen mélyebb értelmet ad annak, amit hittel és odaadással tettünk egy életen át. Valami hasonlót érezhet Kotz István is, a Babist Mihály Általános Iskola igazgatója azzal, hogy a város képviselő-testülete legutóbbi döntésével Pro Űrbe díjra érdemesítette. V- 1979-ben végeztem a Pécsi Tanárképző Főiskolán földrajz-rajz szakon. Ott ismertem meg a feleségemet, az ismeretségből szerelem, majd rövid idő elteltével házasság lett. Ugyanebben az évben végérvényesen Esztergomban telepedtünk le, itt születtek gyermekeim. Az életem ezt megelőző mintegy huszonöt esztendejét szülővárosomban, Cell- dömölkön töltöttem, mégis úgy érzem, hogy ez az Esztergomban eltöltött több mint harminc esztendő megadott nekem mindent, amit egy ember ennyi idős korára elérhet. Értem ez alatt a családot, a baráti társaságot, a kollégákat és mindazokat, akikkel az elmúlt évtizedek alatt kapcsolatba kerültem. Hogy mindezen túl mit jelent számomra Esztergom? Pedagógusi pályámat is itt kezdtem az egykori Kossuth Lajos Általános Iskolában, ahol egy olyan kollektíva tagja lehettem, ami meghatározta az egész későbbi gondolkodásomat, pedagógiai munkásságomat. Igaz, néhány év aktív pedagógusi tevékenység után 1984-ben az akkori művelődési osztály vezetője felajánlott nekem egy általános tanulmányi felügyelői állást, amit akkor igen nagy megtiszteltetésként éltem meg és elfogadtam. Ettől kezdve, hogy úgy mondjam, a barikád másik oldalán álltam, megismertem az oktatás törvényi hátterét, az oktatási rendszer működését, hiszen számos városi és környékbeli iskola tartozott a szakmai felügyeletem alá. Ettől függetlenül ezekben az esztendőkben sem hagytam el a pályát, óraadóként maradtam gyakorló pedagógus, épp a jelenlegi iskolámban - akkor Somogyi Béla Általános Iskolának hívták -, tanítottam mindvégig rajzot. 1991 augusztusában azután, már a rendszerváltást követően az általam igen tisztelt és szeretett Babják Lajosné igazgató asszony nyugdíjba vonulásakor megpályáztam az intézmény igazgatói állását, és a képviselő-testület döntése nyomán el is nyertem azt.- Egyébként mindvégig visszavágyott a szoros értelemben vett iskola faiak közé?- Mindvégig. Egészen komolyan mondom, hogy nem is tudtam volna a hivatali, bürokratikus, mondjuk úgy, hogy elméleti munkát végezni hosszú távon még úgy sem, hogy közben, amint mondottam néhány órában mindvégig tanítottam. Szükségem volt és van az iskolára. Nem tudom elképzelni, hogy ne lehessek a gyerekek között, hogy ne lökdössenek a folyosón, hogy ne halljam folyamatosan az életem értelmét jelentő gyermeki zsivajt. Ezek mind szervesen beépültek a mindennapjaimba, nélkülözhetetlen részei az életemnek.- Az időközben a hivatalban megszerzett elméleti tapasztalatok mennyire realizálódtak az igazgatói munkájában?- Természetesen nagy lelkesedéssel álltam az új feladat elé. Pályázatomban már akkor is megfogalmaztam és az elmúlt húsz esztendőben töretlenül vallottam és vallom, hogy egy iskolát a hazai közoktatásban számos jogszabály vesz körül, amelyeket nyilván be kell tartani. Ezzel párhuzamosan azonban meghatározónak tartom az iskolát használók igényeit és elvárásait. Értem alatta elsősorban a legnagyobb közösséget, a gyermekeket. Ennek megfelelően azzal a koncepcióval láttam neki a munkának, hogy az iskola, az iskolában folyó munka elsősorban gyermekközpontú kell, hogy legyen. Az intézménynek tehát ki kell szolgálnia a gyermekeket és a bennünket bizalmukkal megtisztelő szüleiket a szó nemes értelmében azzal, hogy mi a lehető legjobb minőségben, a legjobb körülmények között tudjunk oktatni és nevelni. Úgy érzem, hogy ez a célkitűzésem a kezdetektől megvalósulhatott és ez közel sem csupán az én érdemem. Hiszem és vallom, hogy egy intézmény vezetője - legyen bármely nagy tervek vagy elképzelések birtokában -, mindaddig félkarú óriás, amíg nem áll mellette egy olyan közösség, mint ami nekem megadatott az immár Babits Mihály nevét viselő iskolában. Egy olyan kollektívával dolgozhatom, akiknek a szemléletében a gyermekközpontú koncepció minden szinten megvalósul, nap mint nap tapasztalható, még akkor is, ha tudjuk, hogy a mi pályánkon általában csak valamely késleltetett sikerélményben lehet részünk. Ennek tükrében vélem úgy, hogy ha egy intézmény vezetőjét ilyen magas rangú elismerésben részesíti a fenntartó, az mindenképpen az adott intézmény egész kollektívájának is szól egyben. Ugyanakkor ez a megtiszteltetés arra is kötelez, hogy a jövőben is tehetségemhez és képességeimhez mérten, tudásom legjavával szolgáljam ezt az általam választott és immár minden tekintetben magaménak érzett nagyszerű várost, Esztergomot. hidlap.net hídlap 19
