Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 26–47. szám)
2010-08-21 / 30. szám
dekre vályogházakat építettek. A város megindult a polgárosodás útján. Ez idő tájt épült a régi vármegyeháza és a mai városháza a Piac (mai nevén: Széchenyi) téren. Utóbbi eredetileg Bottyán János generális háza volt, amit a király kúriává avatott, ezzel elismerte Bottyánt, mint városi polgárt. Esztergom további felemelkedése leginkább az érsekség 1820-ban Nagyszombatból történő visszaköltözé- sének köszönhető. Az esztergomi belvárosban, a Bottyán János utcában álló műemléki Szt. Anna, vagy közismert nevén ferences templom és kolostor a barokk Esztergom legkorábbi építészeti emléke. Részben a középkori Segítő A törökkori Esztergom látképe Szűz Máriáról nevezett ferences templom és kolostor maradványaira épült. A vármegye és a város lakóinak száma a 19. században elérte, sőt hamarosan meghaladta a korábbi századokét. Az egykori és a történelem viharaiban gyakorlatilag elpusztult Szent Adalbert-székesegyház helyén felépült az 1856-ban fölszentelésre kerülő Bazilika, amely azóta a város szimbóluma, az idelátogató turisták érdeklődésének legfontosabb központjává Vált. Elvett rangok, elveszített birtokok 1876-ban törvényhatósági jogú városi rangja megszűnt és rendezett tanácsú városként, szabad királyi városi címmel betagolták Esztergom vármegye szervezetébe. Ezt azzal indokolták, hogy lélekszáma még akkor sem érte el a 15 ezer főt, és gazdasága sem volt elég erős. 1895-ben átadták a Budapest-Esztergom vasútvonalat. Ugyanebben az évben, szeptember 28-án nyílt meg a Mária Valéria híd is Esztergom és Párkány között, és ebben az évben egyesült véglegesen a város három szomszédos településével, a Vízivárossal, Szenttamással, és Szentgyörgymezővel. A trianoni békeszerződés után elveszítette vonzáskörzetének nagy részét, hiszen az egyházmegyei birtokok jelentős része is a Felvidéken terült el. 1919-ben cseh légionáriusok lerombolták a Mária Valéria hidat, amelyet csak 1927-re sikerült újjáépíteni. Az ideiglenesen egyesített Komárom és Esztergom vármegyéknek 1923-tól Esztergom lett a székhelye. A harmincas években feltárták az addig a föld alatt fekvő várat, artézi fürdőket építettek, kedvelt idegenforgalmi célponttá tették Esztergomot. A második világháborúban, 1944-ben visszavonuló német csapatok felrobbantották a hidat. A szovjetek 1944. december 26-án elfoglalták a várost. Hivatalosan az 1950-es megyerendezésig, ténylegesen azonban 1952-ig maradt megyeszékhely, mivel a megyei tanács végrehajtó bizottsága csak ekkor tudott Tatabányára költözni. Az eltagadott város A járások megalkotásakor a kommunista rezsim még járási székhellyé sem volt hajlandó nyilvánítani Szent István városát, Komárom megye és a Dorogi járás negatív értelemben diszkriminált településévé degradálódott. Több megyei intézmény azonban, mint például a megyei földhivatal, a levéltár, a megyei börtön és az 1980-as évek végéig a megyei bíróság is Esztergomban maradt. Az 1950-es években katonavárosként emlegették. A Kádár-rendszer kommunista évtizedeiben nem volt „praktikus” esztergominak lenni, hiszen a diktatúra képviselői csak a reakció központját, Mindszenty városát, a katolikus egyház tűzfészkét látták benne. Ez támogatottságának, illetve a támogatások elmaradásának tekintetében is megmutatkozott. Az elmúlt évtizedben ugyan számtalan fejlesztésre került sor, mint az élményfürdő megépítése, a Széchenyi tér felújítása, számos út és köztér rekonstrukciója, játszóterek építése, szállodaprogram, Szent Miklós Program, Bánomi áttörés és sorolhatnánk még, de az MSZP elmúlt nyolcesztendős regnálása az önkormányzat minden erőfeszítése ellenére szintén nem kedvezett a még intenzívebb fejlődésnek. Újjászületve Fél évszázados roncsaiból 2001-re ismét újjáépült a Mária Valéria híd, mely ismét összekötötte a várost történelmileg kialakult vonzáskörzetével. Regionális vezető szerepét tovább erősíti a 2003-ban megalakult Ister-Granum Eurorégió, amely nagyjából a régi Esztergom vármegyét, és Hont vármegye egyes részeit, területét öleli fel. Megyei jogú városi rangját mindazonáltal az első szabadon választott parlamenttől sem kapta vissza - bár az önkormányzat akkor a település történelmi rangjára hivatkozva ezt külön kérte -, arra történő hivatkozással, hogy lakóinak lélekszáma nem éri el az ötvenezer főt. Mégis joggal lehetünk optimisták a jövőt illetően, bízva abban, hogy a jelenlegi kormány és a parlament az önkormányzat hathatós együttműködésével valamilyen formában visszaadja Szent István városának tekintélyét, ősi rangját. hídlap 11
