Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 1–25. szám)
2010-01-16 / 2. szám
helyi história vármegyeszékhellyé nyilvánítása mellett, hogy a vármegye községei Esztergomot csak „Komáromon keresztül tudják megközelíteni úgy, hogy egy éjszakát ott kénytelenek időzni”. Esztergom vármegye, legalábbis a sajtóban napvilágot látott írások szerint, hajlandó volt saját érdekeit az ország érdekei mögé helyezni. Ezért elfogadta a Komárom vármegyével történő kényszerű egyesítés lehetőségét, feltéve, ha Esztergom az új helyzetben is megőrzi a vármegyeszékhelyének szerepét. Mint írták: „Elismerjük, földrajzi fekvése szerint nem a legkedvezőbb a távolabbiaknak, mert vasúton való megközelítése ma bonyodalmas egy kissé. Esztergomnak a fővároshoz való közelsége kizár minden más kombinációkat”. A két csonka vármegye ideiglenes közigazgatási egyesítését végül az 1923. évi XXXV. Törvénycikk mondta ki. A törvény második fejezete értelmében 1923. szeptember 26. hatállyal, Esztergom székhellyel létrejött Komárom-Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye”. A tanulmány szerzője ezután sorra veszi az új éra formálódó, átalakuló Esztergom életének szegmenseit, így például a gazdaságot is. „A kedvezőtlen infrastrukturális adottságok miatt a XIX - XX. század fordulója táján és az azt követő kibontakozó hazai ipari fejlődés nem Esztergom, hanem a közúti és vasúti közlekedés szempontjából kedvezőbb helyzetben lévő Dorog, illetőleg Párkány számára jelentett előnyt. Az Esztergom határában fellelt szénva- gyonra épülő bányászat központja sem Esztergom, hanem Dorog lett. A város ipara céhekre, manufaktúrákra épült. A város határának gyenge minőségű és viszonylag korlátozott mennyiségű termőföldjére malomipar, szeszfőzés, elsősorban kisipari jellegű húsfeldolgozás, valamint az erdőgazdálkodás települt. A város agrárgazdálkodásának meghatározó részét az érseki uradalomhoz tartozó birtoktestek és a kis- és középbirtokok alkották. A mostoha közlekedési viszonyok megnehezítették az általuk megtermelt javak piacra juttatását, ami tőkehiányt okozott ezen a területen is. A többi ágazathoz képest fejlett volt a megyeszékhelyen az egyházi, a katonai és a megyei közigazgatás igényeit kielégítő hírközlés. A városban állomásozó katonaság, az egyházi és világi igazgatás, a posta és a MÁV révén, az összlakosságon belül jelentős arányban voltak jelen az alkalmazottak. Hasonló volt a helyzet a kereskedelem területén is. A szállítás infrastruktúrája, az ipari termelés igényeihez igazodott. Üzlethálózatának és úthálózatának kapacitása alig haladta meg a lakosság és az itt állomásozó katonaság ellátásához elégséges mértéket”. Bárdos István a településszerkezet kapcsán egyebek mellett ezt írja a Trianon utáni Esztergomról: „A vázolt gazdasági-termelési modell ismeretében érthető, hogy miért nem volt elegendő tőke a városegyesítést követően sem Szenttamás és Szentgyörgymező fejlesztésére. A város lakosságának társadalmi rétegződése megfelelt a fentebb vázolt gazdasági szerkezetnek. Az agrárnépesség többsége Szentgyörgymezőn és Esztergom úgynevezett nagyvárosi (a város egyesítése előtti szabad királyi város területén) részében lakott. Érdekes jellemzője a két településrésznek, hogy míg Szentgyörgymezőn a kisebb földtulajdonnal, addig Nagyvároson a nagyobbal rendelkezők laktak. Ennek megfelelően Szentgyörgymező falusias, Nagyváros inkább polgári jellegű értékrendet testesített meg. A Szenttamáson lakók elsősorban a Bazilika egykori építői, ezek leszármazottai, valamint az egyházi uradalomban foglalkoztatott munkások voltak. A Víziváros és a Várhegy lakóit a felső klérus, valamint az egyház által foglalkoztatott humán és egyéb foglalkozású értelmiségiek adták. A Belváros a különböző városi és vármegyei vezetők és hivatalnokok, kereskedők és jobb módú iparosok lakhelyéül szolgált. Az egyesítés ellenére megmaradt az egyes településrészek zártsága, s az ott lakók szintén zárt közösséget képeztek”. A tanulmányíró ezután az 1920 és 1922-es nemzetgyűlésiképviselő-válasz tások esztergomi vonatkozásait mutatja be. „Az egyház természetes szövetségese volt a Keresztény Nemzeti Párt, amely ebben az időben Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja néven egyesült a Keresztény Szociális Gazdapárttal. így abban volt érdekelt, hogy az győzzön és képviselőjelöltje Mátéffy Viktor belvárosi plébános jusson be a Nemzetgyűlésbe. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és a Kisgazdapárt Országos Elnöksége megegyezett abban, hogy Esztergomban nem állít Mátéffyval szemben önálló jelöltet. A Földműves- és Kisgazdapárt helyi szervezete figyelmen kívül hagyta ezt a megállapodást, és kísérletet tett önálló jelölt állítására. Ezek mellett a Magyar Szociáldemokrata Párt is indított jelöltet a városban. Az 1922-es nemzetgyűlési választásokon aztán ismét Mátéffy Viktor volt a Keresztény Nemzet Egyesülés Pártja képviselő jelöltje. Az utolsó percekig úgy tűnt, hogy nem lesz kihívója, és így simán nyeri a választást. Azonban ekkor megváltozott a helyzet, Osváth Andor városi főjegyző fizetés nélküli szabadságot vett ki és Mátéffy ellenlábasainak támogatásával beszállt a választási küzdelembe. A sajtó ez alkalommal is Mátéffyt támogatta. Az Osváthra nehezedő nyomás a választások időpontjához közeledve egyre csak fokozódott, végül a küzdelemben 2539 szavazattal, Osváth 1978 szavazatával szemben, újra Mátéffy került ki győztesen. Osváth levonta a tanulságot, nyugdíjazását kérte és eltávozott a városból”. hidlap.net hídlap 31
