Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 1–25. szám)

2010-01-09 / 1. szám

kívüli aktivitással szervezte maga körül életét, s szeretett felesége halála szinte csak erőt adott neki ahhoz, hogy dol­gozzon. 90 évesen már rezignált öröm­mel sétált a Duna Galériában megrende­zett jubileumi, születésnapi kiállításán. Végképp megöregedett, s most elment. Olyan teljesítmény az övé, melynek őr­zése, gondozása, közönség elé tárása Új­pest és Esztergom közösségének nagy felelőssége is. Búcsúzunk Lajos bátyám, sok emlék, sok élmény köt össze min­ket, s ebben halálod sem tud már meg­akadályozni semmit. Fájdalommal búcsúzom.” Eszköze biztosan mozgott a papíron, s ugyanakkor, amikor fantáziája szár­nyalt, egyben teljes biztonsággal oldot­ta meg a bonyolult kompozíciós felada­tokat is. Rendkívül karakteresen raj­zolt, néha elrajzolt, illetve pontosabb a szó: túlrajzolt, ám a művész soha sen­kin nem gúnyolódott. Akit ábrázolt, azt szerette vagy bírálta, de szemléletét mindig az a hit vezérelte, ami kora ifjú­sága óta meghatározója volt világszem­léletének, s amelyben a megbocsátás központi kategória. lettek patetikusak, megmenekültek a témában - sajnos - oly sokszor látott közhelyektől. Nem is véletlen, hogy a kilencvenes évek elejétől épp a Kapos­váron megrendezett groteszk bienná- lékon figyelnek fel folyamatosan mun­káira és díjazzák is azokat. Egész munkásságát egy olyanfajta fi­gurális szemlélet jellemzi, s elsősorban rajzait egy olyan szemlélettel hozhat­juk összefüggésbe, mely távol van a le­egyszerűsített valóságábrázolástól, ám a mégis mindig fontos tárgyiasságot erős szellemiséggel hatja át. Petőcz Lajos ugyanakkor szerény ember volt. Egész életművével megvalósítot­ta azt a gondolatot, melyet fia Pierre Auguste Renoirtól, a festőtől idéz: ....mihelyt a m űvész zseninek érzi magát, vége a művészetének. Bol­dog, aki úgy dolgozik, mint az egyszerű munkás, és nem hordja fenn az orrát.” Nos, ha valaki ilyen „munkása” volt a magyar képzőművészetnek, akkor Petőcz Lajos igen. Mindemellett és az el­A rajzok összetett bonyolultsága, sok­színűsége sajátosan tevődött át festé­szetébe is. Itt figyelhettük meg igazán, hogy vibráló, sokfelé figyelő személyi­sége milyen változatosan mutatkozik meg művészetében. A művész nem ta­karékoskodva az árnyalatokkal, erős, tiszta színeket használt, többször hideg tónusokkal. Képei tudatosan szerkesz­tettek, térmegbontó individuális konst­ruktivizmusa olyan festőt állított elénk, aki igen magabiztos a formálásban, a komponálásban. Esetében is igaz, hogy az alkotó mű­vészete harmonizál személyiségével. Akik ismertük őt, tudjuk, hogy verbáli­sán is milyen áradóan fejezte ki magát, nagy mesélőkedvvel, s ez a bőség jellem­zi képzőművészeti jelrendszerét is. Munkáinak van egy sajátos szociális töltete, sőt panorámája is, amely felhív­ja a figyelmünket a világ egyre aktuáli­sabb ellentmondásaira. Tudott és mert esendő embert, embereket ábrázolni, sőt karakterisztikusan és néha karika- túraszerűen felnagyítva a tulajdonsá­gokat, ám ezzel együtt ábrázolásai nem mondottakat összefoglalva nevezhetjük őt a toll kirá­lyának is, mert ha ezt állítjuk, akkor sem túlzunk. Emiatt is kell figyelnünk munkásságára és kell őriznünk életműve értékeit. Az utóbbi évtizedekben szívesen ren­dezett kiállításokat, melyeknél több al­kalommal részese lehettem az előkészü­leteknek, a megvalósításnak. Örült, ha kiállítások falain látta munkáit, boldog volt, ha pozitív visszajelzéseket kapott, mint például a Művésztanár Társaság párizsi kiállítása során. Vágyott a si­kerre. Tehetségével, képességeivel tisz­tában volt, de művészeti eszményei a múlthoz kötődtek. 80 évesen még rend­hidlap.net hídlap 29

Next

/
Thumbnails
Contents