Hídlap, 2010 (8. évfolyam, 1–25. szám)
2010-02-06 / 6. szám
hídlap Túlterhelt, alulfizetett, a külföldi munkavállalást fontolgató dolgozók, türelmetlen, kiábrándult betegek, többéves várólisták, bezárt intézmények, felhalmozódott adóssággal küszködő kórházak, kaotikus betegszállítás és folyamatos küzdelem a nagyobb kormányzati finanszírozásért. Néhány mondatban ezzel jellemezhető a hazai egészségügy, amelyből egyre több szakember menekül külföldre. A z elmúlt nyolc év kapkodó, kidolgozatlan egészségpolitikájának a következménye a magyar egészségügy „nagybetegsége". A Gyurcsány-kormány ugyan „reform" néven próbált meg változtatásokat végrehajtani a kabinet számára egyre nagyobb nyűgöt jelentő ágazatban, de a társadalmi elfogadottság nélkül regnáló, mára atomjaira hulló kormánypártok végül csak a finanszírozás csökkentését valósították meg. Ennek pedig egyenes következménye volt a mára kialakult helyzet: az elégtelen finanszírozás következményeképpen 2005-2006 tájékán általánossá vált, hogy a kórházaknak több százmilliós adósságállományuk halmozódott fel, nem tudták kifizetni a beszállítókat, az energiaszámlákat, a betegeknek maguknak kellett bevinni az orvosságot, egyszóval elengedhetetlenné vált a reform. A Molnár Lajos liberális egészségügyi miniszter által megkezdett, majd utódja, Horváth Ágnes által véghezvitt intézkedésekről egy pozitívumot lehet elmondani: valaki hozzányúlt az évtizedek óta rosszul működő dolgokhoz. Hogy hogyan az más kérdés, azt a jelen helyzet minősíti. Leépülés A reform története 2006 októberében kezdődött, a törvény elfogadása után 2007 első hónapjai az íróasztal mellett, szinte szó szerint körzővel és vonalzóval megtervezett és eldöntött kórházi struktúraátalakítás jegyében teltek el. Márciusban megszületett a beutalási rend, a kórházaknak még abban a hónapban alá kellett írniuk a finanszírozási szerződést az Országos Egészség- biztosítási Pénztárral (OEP). Akkor, hasonlóan sok más településhez Esztergom önkormányzata is záradékot fűzött a megállapodáshoz, melyben az ágyszámok módosítását és a bonyolult szorzókkal kiszámítandó, teljesítményvolumen-korláthoz kötött finanszírozás emelését kérték, mivel az eredeti támogatás egyszerűen nem fedezte a kezelések költségeit. A leglényegesebb változások között volt az utóbb népszavazáson eltörölt vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetése, a súlyponti kórházak létrejötte, ami akkor a progresszív betegellátás, vagyis a betegek továbbküldésének rendszere kidolgozatlansága miatt felborította az azóta már visszaállított területi ellátási elvet. Bevezették a teljesítményvolumen-korlátot, ami miatt a kiemelt kórházak sem gyógyíthattak annyi beteget, amennyit szeretnének vagy amennyien jelentkeznek, hiszen az előírás feletti beavatkozások után már nem fizet az egészségbiztosító. Minisztériumi szinten, a betegek és az intézmény helyzetét figyelmen kívül hagyva állapították meg az aktív és krónikus ágyszámokat is. Kezdetben az érzékelhető „eredmények" között a hosszú várólistákat, a kihasználatlanul porosodó méregdrága életmentő készülékeket, az akár több száz kilométert utazó betegeket (akik közül többen e miatt már nem élték meg a kórházba szállítást), a hiányzó orvosságokat, a hetente változó vizitdíj-szabályokat és a többszörös kereset miatt külföldi munkavállalás felé kacsintgató egészségügyi dolgozókat láttuk. Előre elköltött büdzsé A „megreformált" egészségügyben kisebb-nagyobb változtatások után ment minden a maga útján, ám a kötelező béremelé4 hídlap hidlap.net 1 ’**1 I '• m v\ I I
