Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)
2009-07-18 / 28. szám
helyi história Verancsics Antal érsek Tíz napig bíborban Varga Péter Dénes Sokszor bizony nem könnyű nagy elődök nyomdokaiba lépni. Érezhette ezt a terhet és annak minden felelősségét az Oláh Miklós halálával esztergomi érseki címet elnyert Verancsics Antal is, noha műveltségét és diplomáciai érzékét tekintve nem volt mit szégyellnie. V erancsics Antal a dalmáciai Sebenicó városában látta meg a napvilágot 1504. május 29-én. Elszegényedett nemesi családból származott, így neveltetését anyai nagybátyja, Statileo János vállalta, akiről a kortársak véleménye egybehangzott: kedvetlen, durva modorú férfiként jellemzik, akitől a gyermek gyakorta olyan fenyítésekben részesült, mely a „józan fegyelem határain túllépett”. 1524 táján a padovai egyetemre került tanulni. Nagybátyjától mindössze évi 50 aranyat kapott költségei fedezésére, „nehogy pazarlóan éljen”. Tanulmányait végül Bécsben fejezte be, majd Budára került. Megnyerő külsejének és modorának, nemkülönben műveltségének köszönhetően Szapolyai János hamarosan a kegyeibe fogadta. Sokat fáradozott, hogy megbékítse az egymással acsarkodó két koronás főt, Szapolyai Jánost és I. Ferdinándot. János követeként Rómában is járt a pápánál, hogy feloldozást nyerjen urának a pápai átok alól, amellyel azért sújtotta VII. Kelemen, mert Ferdinánddal szemben lepaktált a törökkel. Diplomáciai küldetései során, Európát beutazva, számos nagy emberrel került kapcsolatba. Levelezésben állt többek között Rotterdami Erasmusszal és Philipp Melanchthonnal is. 1530-tól kezdve dolgozott Antonio Bonfini magyar történetének folytatásán, melyből bár csak töredékek jelentek meg, anyaggyűjtéséből sok adat fennmaradt. Időközben -noha püspöki kinevezését már kilátásba helyezték- szerelmi viszonyba bonyolódott egy bizonyos Orsolyával, akitől fiúgyermeke született. 1540-ben Erdélybe utazott, onnét kérte meg levélben Bornemissza Gergelyt, hogy gondoskodjék Orsolyáról és a fiáról, akit egyébként soha nem látott, hiszen a gyermek születésekor már nem tartózkodott Budán. János király halála után először János Zsigmond mellé állt és mindent elkövetett, hogy a trónörökös utódlását biztosítsa. Izabella királyné követeként járt Ferdinándnál, 1542-ben pedig Krakkóban. Itt jelentette meg verseit, melyeket Gamrát Péter krakkói püspöknek ajánlott. Visszatért Erdélybe, ám noha élvezte a királyné bizalmát, a nagyhatalmú és sokak által rettegett Fráter György mellett nem tudott érvényesülni. Kapcsolata a baráttal egyre inkább tarthatatlanná vált, így elhatározta, hogy végleg búcsút mond Izabellának és az udvarnak. 1549-ben átpártolt I. Ferdinánd- hoz. O egri kanonokká, szabolcsi főesperessé, majd esztergomi olvasókanonokká nevezte ki. 1553-ban a pécsi püspökség élére került. 1553 és 1557 között I. Szulejmán szultánnál volt követ Isztambulban, Zay Ferenccel együtt. Innen hazatérve kapta meg az egri püspökséget, de az uralkodóval történt megállapodás értelmében jövedelmeinek csak egyharmadát élvezhette, a további kétharmad részt az egri vár, illetve a várkatonaság javára kellett fordítania. Ráadásul a pápai megerősítésre is esztendőket kellett várnia, püspökké is csak 1561-ben szentelte őt Oláh Miklós érsek. A késlekedések oka vélhetően az volt, hogy korábban nyíltan szimpatizált a protestánsokkal, epigrammái közül előkerült egy Melanchtont dicsőítő írás is. Sokakat felháborított világias életmódjával. Bornemissza Péter Ördögi kísértetek című munkájában nyilván Verancsicsról írt, amikor egy dáridózó, „lator pispek” udvarát pellengérezte ki. Érdemei mégis elévülhetetlenek. II. Miksa császár követeként ő eszközölte ki 1568-ban, a Bécs és a török között létrejött drinápolyi békét. Hálából a császár 1569. október 17-én esztergomi érsekké nevezte ki, de a megerősítő pápai bulla csak 1571 decemberében érkezett meg. Nagy energiával látott hozzá egyházmegyéje átszervezéséhez. Az általa létesített pozsonyi érsekkert olyan nagy hírnévnek örvendett, hogy gyümölcsfáiból még Miksa császár is kért oltóágakat. Hadászati és egyházszervezői munkássága, valamint megromlott egészségi állapota miatt kevés ideje maradt az írásra. 1572-ben még ő helyezte Habsburg Rudolf fejére a koronát. 1573. június 5-én XIII. Gergely pápa bíborossá nevezte ki, de Verancsics Antalhoz ennek a híre már nem érkezett el. Bíborosságának tizedik napján Eperjesen meghalt. Utolsó kérésének eleget téve a nagyszombati Szent Miklós-templomban helyezték örök nyugalomra. hidlap.net hídlap 31
