Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)
2009-10-10 / 40. szám
exkluzív A Donig és vissza - Füvessi József emlékei Varga Péter Dénes A második világháború egyik legnagyobb magyar katasztrófája volt a 2. magyar hadsereg pusztulása a Don-kanyar- ban, ahonnét csak minden ötödik magyar katona tért haza. A háború a Szovjetúnió ellen folyt, így 1945 után az orosz emberek a 2. magyar hadseregre úgy tekintettek, mint„benyo- muló fasiszta hordák"-ra. Itthon mi gyászolunk, otthon ők gyászolnak. 1945 után, a szovjet megszállás idején a kölcsönös gyászt nem lehetett őszintén kibeszélni. A győztesek és legyőzöttek„új barátsága"őszintétlenségböl fakadt: nálunk kötelezővé tette a megszállók„szeretetét", a Szovjetunióban pedig az 1945 előtti megszállók - a magyarok - szeretetét. Ám, hogy valójában milyen volt ez a doni katasztrófa, azt igazán azok tudják, akik szenvedő részesei vo!tak.„A Don partján és vissza"címmel a Puedló kiadó a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum gondozásában megjelentetett egy kiadványt, mely a 2. magyar hadsereg katonáinak visszaemlékezéseit tartalmazza. A visszaemlékezők sorában ott találjuk Füvessi József egykori tartalékos főhadnagy naplóját is.- Jóska bácsi 1919-ben született Esztergomban, itt járta iskoláit, itt cseperedett olyannyira felnőtté, hogy 21 esztendős korában sorkatonai szolgálatra bevonultatták Lévára. Itt valamiféle felkészítés zajlottá majdan a fronton várható megpróbáltatásokra?- Komoly felkészítésről nem volt itt szó. A közelben, házaknál helyeztek el bennünket, nem pedig a laktanyában. Ott azután ugyanaz a „jobbra át!", „balra át!" „feküdj!" „futás!" zajlott, mint másutt. Ennyi volt a kiképzés, pusztán alaki és közel sem hadviselésre szolgált, ez pedig, amint később a saját bőrünkön tapasztalhattuk, óriási hiba volt. Mindezek után 1942. április 24-én - miután a szükséges, vagy szükségesnek vélt eszközöket, holmikat, taligákat, és a taligahúzó lovakat bevagoníroztuk - elbúcsúztunk azoktól a családtagjainktól, akik el tudtak jönni és magunk is vonatra szálltunk. Édesanyám nagyon sírt, nem akarta elhinni, hogy rövidesen visszajövünk, édesapám pedig - szintén könnyeivel küszködve - egyre azt hajtogatta:"Gyere haza Bozókám úgy, ahogyan én is hazajöttem az első világháborúból!" Délután három óra felé azután elindult a szerelvény.- Hol tapasztalták először, hogy valóban háború van?- Már menet közben a vonat ablakából sok-sok kilőtt harckocsit, égő teherautót lehetett látni, amelyek még a korábbi harcokból maradtak ott, majd odébb lerombolt házak, pusztítás és pusztulás mindenfelé. Május 2-án érkeztünk azután Ligovra, ahol kivagoníroztak bennünket.- Az önöké az 52. gyalogzászlóalj volt. Hogyan csatlakoztak a 2. magyar hadsereghez?- No, ez nem így történt pontosan. A későbbiekben 2. magyar hadseregnek nevezett katonai erőt több vonalon szállították ki a Donhoz, mi is az egyik ilyen egységet képeztük. Külön szerelvénnyel vitték az árkászokat, a tüzéreket és így tovább, hiszen kétszázezer embert egyszerre nem lehetett elszállítani. Mi a 6. könnyűhadosztályhoz tartoztunk, és így a hetedik hadtesthez. Eleinte azt sem tudtuk, hogy mi lesz a dolgunk, megérkezésünkkor tudatták velünk, hogy partizánvadászok leszünk.- A Szovjetunióba érkező akár német, akár olasz, akár magyar hadi egységek rémei a partizánok voltak.- így van, ráadásul mi, mint partizánvadászok hamarosan közvetlen kapcsolatba kerültünk velük. Engem a századparancsnokom kiküldött egymagám, mint felderítőt, hogy tudjam meg, merre visz az előttünk vezető út. Találkoztam is egy orosz emberrel, csak éppen nem tudtam oroszul, végül megnéztem a térképen, visszamentem, jelentettem, és mindenki meg volt elégedve. Egy hónapon keresztül azután vagy mi kergettük a partizánokat, vagy ők kergettek minket. Egy falut kellett volna elfoglalnunk, de az oroszok aknákkal lőttek bennünket. A szerencsénk az volt, hogy elég rosszul állították be a lőelemeket, a gránát viszonylag messze robbant tőlünk, arra viszont jó volt, hogy mi pontosan be tudtuk mérni a helyzetüket és sokkal pontosabb lövéseket tudtunk leadni. Hadapródként, mint az aknavető szakasz parancsnoka beállítottam a saját lőelemeinket és lényegesen hatékonyabban tudtuk viszonozni a szovjetek lövéseit. Itt történt, hogy támadás közben a nagy gazban futva megbotlottam valamiben, visz- szanéztem, hogy mi az, hát egy asszonyi holttest volt. Gondolhatja, hogy éreztem magam abban a pillanatban. Pedig ez még csak a borzalmak kezdete volt. Ez volt az első támadásunk, de az oroszok olyan erőteljesen védekeztek, hogy délután vissza kellett vonulnunk. Ekkor kapott halálos sebet Magyar őrmester, rajta kívül még kilenc sebesültünk volt. Később történt, hogy az egyik falun átvonulva az ott élő asszonyok, öregek ikonokkal a kezükben, szent énekeket énekelve fogadtak bennünket. Az egyik asszony tejjel kínált, hogy igyam meg! Mondtam, hogy nem kérem, igya meg ő, mire kiöntötte a földre. Ha megiszom, „...megérkezésünkkor tudatták velünk, hogy partizánvadászok leszünk." 26 hídlap hidlap.net
