Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)
2009-08-29 / 34. szám
exkluzív Esztergom-emberek „Alapvetően optimista vagyok" A szeptemberi tanévkezdéssel kézenfekvő volt, hogy rovatunkba ezúttal az oktatás területéről keresünk Esztergomhoz kötődő beszélgetőpartnert. Dr. Gaál Endre nagyprépostot, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Vitéz János Karának dékánját Esztergom egyetemvárosi szerepe, a kar jelene és jövője mellett életútjáról is faggatta Varga Péter Dénes.- Amikor a papi hivatást választotta, mindenképpen a tudományok művelésében gondolkodott, vagy el tudta volna magát képzelni valahol egyszerű plébánosként?- Már kora gyermekkoromtól szívesen jártam ministrálni, nyilván azért, mert vonzott a templomi liturgia és általában a templomi közösségi légkör. Épp emiatt a vonzódásom miatt került szóba az általános iskola elvégzése után, hogy esetleg a ferencesekhez jöhetnék gimnáziumba Esztergomba. Tekintettel arra, hogy nem voltunk egy nagyon„jól menő"család, a gimnáziumot csak úgy tudtam vállalni itt, hogy az egyházmegye, illetve a plébános úr támogatott. így kerültem Esztergomba, ahol az első pillanattól kezdve nagyon jól éreztem magam. Itt azután sok nagyszerű tanárral találkoztam, akik az emberben mintegy erősítették az elhatározást. Külön megemlékeznék Aladár atyáról, aki a hittanárunk volt. Kiegyensúlyozott, vidám természete az emberre igen jó benyomást tett.- Arra soha nem gondolt, hogy ferences barát legyen?- Dehogynem, csak miután a gimnáziumi tanulmányaimban az egyházmegye támogatott, úgy gondoltam, hogy nem volna megfelelő eljárás, hogy az egyházmegyének hátat fordítsak. Emiatt az érettségi után 1964-ben jelentkeztem az esztergomi szemináriumba, de rögtön fölhelyeztek a Központi Szemináriumba Budapestre és így tulajdonképpen ott töltöttem kispap éveimet. Szerettem a szemináriumot, habár nem volt könnyű, mert a mi időnkben a könyvek egy része még latin nyelven íródott, és latinul is kellett vizsgáznunk az egyes tantárgyakból. De ez nem volt baj, sőt! Amikor később külföldre kerültem, azt tapasztaltam, hogy a teológiai megalapozás olyan volt Pesten, amire lehetett építeni.- Hogyan került azután külföldre?- No, itt jön a válasz az előző kérdésre. Igaz ugyan, hogy szerettem tanulni, de mindig úgy gondoltam, hogy az életem majd valamely papi, illetve lelkipásztori munkával fog eltelni. 1969. június 15-én szenteltek pappá Esztergomban, de a Központi Szemináriumban volt még egy év, a doktorátust előkészítendő. Ez nem volt könnyű esztendő, mivel időközben már lelkipásztori, úgynevezett kisegítő papi teendőket is el kellett látnom. Pest kicsit zsúfolt volt nekem, így azután a hatodév vége felé Szécsénybe kerültem káplánnak. Időközben azonban egy, az állammal való enyhülési szakasznak köszönhetően, Rómában megnyitották a Pápai Magyar Intézetet, így nyílt lehetősége az egyháznak arra, hogy a tanulni vágyó, leendő teológiai tanárokat külföldi tanulmányútra küldje. A hetvenes években történt azután, hogy a francia állam felajánlott ösztöndíjakat a magyar államnak, mígnem engem Strasbourgba küldtek ki tanulni, csakhogy én nem tudtam franciául. Lékai bíboros úr ekkor fölmentett a káplánság alól, én pedig hónapokon át a Budapesti Francia Intézetbe jártam, hogy a nyelvet megtanuljam. Végül 1975-ben megkaptam az ösztöndíjat Strasbourgba. Itt azután Lékai úr beleegyezésével két esztendőn át a doktori értekezésemhez kapcsolódó tanulmányokat végeztem, illetve a disszertációt írtam.- Választhatta-e akkor dékán úr, hogy a teológiának mely területén mélyed el inkább?- Igen. A szemináriumi munkámat itt Budapesten biblikus jelleggel írtam, mégpedig az Ószövetséghez kapcsolódóan. Amikor pedig sor került a doktorálásra, ez már egyértelműen olyan adottságként jelentkezett, amit a bíboros úr elfogadott, így azután ószövetségi témából írtam a disszertációmat, mégpedig „A 26 hídlap hidlap.net
