Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)

2009-08-22 / 33. szám

jelentkeztem a helyi vasúti tiszti tanfolyamra, de a háború miatt Dombóváron akkor ilyet nem indítottak, Pécsen viszont - akkor már az NB Ill-ban játszottam - kiszúrtak maguknak, megkerestek és fölajánlották, hogy ha elmegyek Pécsre futballozni, akkor fölvesznek az ottani tiszti tanfolyamra. Ettől kezdve azután amerre a labda gurult, arra ment az életem. Szabó Péter lett az edzőm a Pécsi VSK-ban, akit hamarosan az akkor első osztályú Doroghoz hívtak trénernek. Csábított, hogy jöjjek vele, én meg úgy éreztem, hogy ha az ember egyszer kinő egy cipőt, akkor nagyobbat kell venni, így hát igent mondtam és jöttem, természetesen csatárnak. Mindjárt a félszezonban rúgtam vagy tíz gólt, mígnem egy alkalommal Debrecenbe mentünk játszani, az egyik hátvéd megbetegedett, és ki tudja miért, Szabó Péter engem küldött hátra hátvédnek. Itt is nyertünk, úgyhogy - miután a hátvédek közül időközben többen kiöregedtek -, Petáf bácsi úgy döntött, hogy menjek hátra. Nem voltam elragadtatva az ötlettől, hiszen a focizásban a legszebb dolog a gólrúgás. 1950 tavaszán Albániába mentünk, ahol az albán válogatottat meg is vertük 1-0-ra. A küldöttség vezetője, Király Tivadar mindenesetre úgy találta, hogy a mérkőzés során én voltam a mezőny legjobbja. Be is ajánlott Sebes Gusztávnak, a válogatott szövetségi kapitányának, úgyhogy novemberben Szófiában már mint a magyar válogatott egyetlen vidéki tagja játszottam. Igaz, hogy a harmadik percben a balszélső gólt rúgott - máig állítom, hogy lesből -, de végigjátszottam a mécsesét, nem cseréltek le, amint életemben soha a továbbiakban sem. A dolog érdekessége volt, hogy valójában senki nem dicsért meg a bemutatkozó játékomért,

mígnem hazafelé jövet Lökösházánál a határőr gratulált. Kérdeztem, hogy honnan ismer egyáltalán, hiszen akkoriban nem voltak még közvetítések. Azt válaszolta, hogy a Sportban olvasta, ahol három név szerepelt, mint kiemelkedő játékos: Grosics, Bozsik és Buzánszky. Nem sokkal ezután, még a vonaton Sebes Gusztáv megígérte, hogy ha a továbbiakban is ilyen jól játszom, akkor kijuthatok az olimpiára. Ki is jutottam Helsinkibe, ahol aranyérmes lett a magyar válogatott.- Milyen volt a hangulat az Aranycsapat berkein belül? Barátok voltak?- Igen, barátok voltunk, ám volt ennek a válogatottnak még egy sajátossága. A soraiban öt-hat olyan egyéniség játszott, amilyenből ha kettő lenne ma az országban, másképpen nézne ki a hazai futball. Ma igen könnyen kiáltanak ki valakit sztárrá, talán azért, mert mindössze egy-egy akad. Csak néhány név a legnagyobbak közül: Grosics, Bozsik, Kocsis, Hidegkúti, Puskás - egytől egyig hihetetlenül nagy egyéniségek voltak, akik fejben és lélekben egyaránt képesek voltak játszani, húzóerők, akik mögött nem lehetett huszonöt méterrel lemaradni, így azután ez a hét Honvéd, három MTK-s és én, a „vidéki”, egyszerűen össze tudtunk hangolódni.- Helsinki után a csúcs mégis csak az 53-as londoni győzelem volt. Itt váltak igazán élő legendává, sőt megkockáztatom, hogy itt emelték a lehető legmagasabbra az egyébként megcsonkított magyarságtudatát ennek az országnak.- Erre azt szoktam mondani, hogy háborúban a tábornokoké a főszerep, békében a sport és a kultúra az, ami egy- egy országot meg tud ismertetni a világgal. A magyar tudomány- és művészet világából is nem egy embert mondhatexkluzív

nánk, akit világviszonylatban is elismertek, akiken keresztül többen keresni kezdték a térképen, hogy hol is van ez a megcsonkított kis Magyarország. A másik ilyen lehetőség a sport. A kommunista rendszerben különösen úgy gondolták, hogy az „eszme” felsőbbrendűségét a Nyugattal szemben elsősorban a sporton keresztül lehet igazolni. Ma már elképzelhetetlennek tűnő módon a politikai vezetés is bizonyos értelemben kivételezettként bánt velünk, gondolok itt például az „olimpiai csomagra”, amiben volt téliszalámi, banán vagy narancs és ilyesmik. Egy mai gyerek, ha látna egy ilyen csomagot, azt hinné, hogy „beütött a csóróság”. Ráadásul a magyar embereknek páratlanul sokat jelentett, hogy a Himnuszt csak nemzetközi meccseken játszották, a magyar zászlót szintén csak nemzetközi eseményekkor húzták föl. Sokan nem csak a futballért jöttek össze, hanem azért is, hogy együtt énekelhessék a Himnuszt. A rendszer fölismerte ennek az erejét és a maga módján - szemet hunyva bizonyos aprócska nyugati üzletelések fölött is-, támogatta. Bécsben volt például három hely, ahol leadhattuk a listát, hogy mit szeretnénk vásárolni. Meg is kaptuk, de a magyar titkosszolgálat hamarabb ismerte a rendelés tartalmát, mint mielőtt mi megkaptuk volna. Az eredmények, érmek, olimpia vagy London egyúttal azt is jelentette, hogy az embereknek volt miről beszélniük, nem politizáltak, hanem a sportolókkal, a dobogókkal és az érmekkel foglalkoztak. London azért bírt különleges jelentőséggel, mert az akkor gazdasági és sport nagyhatalomnak számító Anglia 90 éves jubileumát ünnepelte, azt, hogy 90 éven át nem kaptak ki otthon. A magyar futballt igazából ez a 6-3 röpítette a világ tetejére, megalapozva egyben a magyar név megismerését világviszonylatban. Az angolok persze nem ismerték el, jöttek visszavágóra Pestre, amelynek az eredményét egy magyar újságíró a következőképpen kommentálta: az angolok egy hétre jöttek és 7-1-gyel mentek haza. És ez máig hat. Jó néhány éve egy ismerősöm az interneten összeakadt egy malajziai emberrel. Megkérdezte tőle, hogy mit tud Magyarországról, mire azt válaszolta a fickó, hogy „kicsi, kommunista, Aranycsapat”.- Mit tart élete legnagyobb elismerésének?- Rengeteg van, hála Istennek, de én elsősorban az emberek szeretetét, ami a mai napig sugárzóan hat az életem minden területén.

hidlap.net

hídlap 25