Hídlap, 2009 (7. évfolyam, 27–51. szám)
2009-07-11 / 27. szám
30 hídlap \ I» V* # Esztergom felfedezése, avagy a hely története Mondák városa Helytörténeti rovatunkban ezúttal egy olyan kisebb sorozatot indítunk útjára, mely a nagy széria nyári, hogy ne mondjuk, könnyített változata. Antikvárius kutatásaink közepette ugyanis ráleltünk egy értékes gyűjteményre, melybe az első magyar királyvárossal kapcsolatos legendákat, mondákat, regényeket, dalokat, verseket tették, Esztergomi Helikon címmel. A vakáció idején talán nem is árt egy kis mese, akarom mondani helyesebben, monda. Szent László és a kunok „Nagy királyok kormányozták országunkat Esztergom várából, például I. László, aki sikeres harcokat vívott a Magyarországra betörő kunokkal. Egyszer Esztergom falainál győzte le őket úgy, hogy ész nélkül szaladtak a kunok, hegyen-völgyön át, s talán kiszaladtak volna a világból is, ha a kunok vezérének nem támad egy ördöngös gondolata. Szórni kezdte tarsolyából az aranyat, ezüstöt, s intett katonáinak, hogy csak szórják ők is, majd meglátják, hasznuk lesz belőle. A kun vezér jól számított, mert a magyarok abbahagyták az üldözést, s mohón szedték a pénzt.- Hagyjátok! - kiáltotta László király.- Ráértek erre később is. Utánuk! Hajtsuk a kunt, hajtsuk! De hiába, a magyarok nem hallották László szavait. A pénzre gondoltak most mind. Nem is csoda, hogy eltántorította őket, különösen a szegényebb vitézeket a további üldözéstől, hisz csak úgy fénylett a föld a sok aranytól, ezüsttől. Az ellenség helyett nekiesték a pénznek. A kunok erre visszafordultak, hogy lecsapjanak a pénzszedő magyarokra. László király szomorúan tekintett fel az égre, onnan várt segítséget.- Édes Jóistenem! Tégy csodát! - könyörgött László. Csoda történt, a ragyogó aranyak, ezüstök egytől egyig kővé változtak. Ez volt a magyarok szerencséje. Lóra kaptak mind, s üldözőbe vették ismét a kunokat. Meg sem pihentek, míg az országból ki nem kergették őket. Még ma is mondogatják, hogy az esztergomi vár aljában szétszóródott kövek László király aranypénzei.” Thúróczy János krónikájából Portyák és ostromok „1488-ban egy férfiú, aki valóban rászolgált a férfiú névre és termetét, testalkatát tekintve sem volt utolsó Magyarország főemberei között, Szécsi Tamás, Dénes esztergomi érsek testvére, őrizte a komáromi várat. O a többieknél is jobban elkötelezte magát a királyné szolgálatára, és ezért Esztergom városából vitéz csapatával gyakran előtört, hogy a királynétól és fiától elpártolt nemesek falvaiban tűzzel-vassal nagy pusztítást vigyen véghez. Eljött a fürdők városába is, amelyet magyar nyelven Felhévíznek neveznek és Buda városához van csatolva. Ezt a király szeme láttára felgyújtotta, lángokba meg sötét füstbe borította. Ulászló király pedig látta, hogy pártja minden erejét megfeszítve harcol érte, hallotta, hogy az ellenséges érzületű bárók alul fognak maradni a küzdelemben, összevonta tehát fegyveres csapatait és merészen táborba szállt. Először is Esztergom várát akarta bevenni, és ezért ostromzárral vette körül, és miután Szent Tamás hegyén erődítményt épített, az ostromlók és ostromlottak gyakran csaptak össze kemény ütközetben, kölcsönösen sebeket osztogatva öntötték vérüket és adták ki lelkűket. Amikor ezt Dénes esztergomi érsek látta - minthogy részvéttel teli, természetében, erkölcseiben és életében nemes férfiú volt - sóhajtozott és könnyezett, és úgy gondolta, hogy Isten büntetése lesújt rá, ha meg nem fékezi a pusztulás áradatát. Ezért szószólókat küldött a királyhoz, és a béke valamint a fegyverszünet létrehozásán fáradozott, melyet végül meg is kapott. Ulászló király tehát elvezette onnan seregét és Zala megyébe vonult, ahol bevett két erődítményt, amelyet akkor a németek szemtelen csapata tartott birtokában.” Pöltl Zoltán
